Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-02-17 / 7. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza. 7. szám. Csütörtök, 1881. február hó 17. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva : Egész évre .......................................................4 frt. F élévre............................................................2 „ N egyedévre....................................................1 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések a a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások Piringer János és Jóba Elek kiadótulajdonosok1 könyvnyomdájához (nagy-dubre ezeni-uteza 1551. szám) inte'zendók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt keretnek beküldetni. Bórmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden háromszor hasábzott petit-sor egyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soroukint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (napy-debreczeni utcza irodájában Bécsbeu, Prágában és Budapesteu 1551. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budai sten. Haasensteiu és Vogler valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Nyílt levél egy misanthrop emberbaráthoz. Képzelem, mint mosolyogsz olvasva e sorokat, ha ugyan azok eljutnak hozzád. Misanthrop és emberbarát, miként fér össze e két ellentétes fogalom egy és ugyanazon egyéniségben ? Különben — gondolod, — ha az emberek annyit törték fejőket a kör négyszögitése és a „perpetuum mobile“ előállítása végett, miért nem akadhatna most valaki, a ki, valami uj alkotásu szemüvegeken át, felfedezett egy újabb képtelenséget, vagyis: az embergyülölő emberbarátot. Azt mondom neked a római költővel „quid rides? de te fabula narratur!“ ... te vagy az a misanthrop emberbarát! Hogyan? kérdezed elámulva. Felelek rá és pedig tulajdon szavaiddal. A múlt évi október hóban felhívást intéztem hozzád, mint a szabolcsmegyei hírlapirodalom egyik veterán, és (hízelgés nélkül mondva) erős bajnokához az iránt, hogy a „Nyirvidék“ czimü lapot becses dolgozataiddal olykor-olykor felkeresni, s a megyei hírlapirodalom hajdani tekintélyét többek közreműködésével halottaiból feltámasztani légy szives. A felhivás, mint e napokban Írod, csak mostanában jutott kezeidbe (jól mondja Horatius apánk: „habent sua fata libelli“) — ezen nem is csodálkozom, hanem csodálkozom igen is, sőt a csodálkozáson kívül meg is ütköztem válaszodon, mely szóról szóra igy hangzik: „írni? minek? mi czélra? Ha nem a pesti Wagner nagykereskedéséből“ hozatod is az aczél- tollat, hanem rendelsz egy villámtollataZeüs meny- kövéből, — akkor sem sokat segítesz e népen, melynek Írástudói a hivatal húsosfazekai mellett sürög- nek, a nép pedig pálinkát, sőt harmincz fokú szeszt A „NY1RVIDBK“ TÁRCZÁJA. Gyermekkori emlékek. Uosszu évek előtt, hogy ott kUnn bolyongtam, A virágos réton, Úgy olgyönyörködtom az arató lányok Vidám énekében! Nőm borult mdg akkor, zord, haragos felhő Remdnyom ogdro ; Ndmn . . . órló bánat nein kínozta lelkem, Szivemet se tdpte. Gvormokes örömmel korgettom a lepkdt Tliskdn, bokron által. Nem törődtem semmit, nem aggódtam semmit A világ bajával. Ligotek virági, illatos kelyhökkol, Mind feldm hajoltak ; Az árnyus erdőkben fészkelő madárkák Csak nekem daloltak. És ha n kis harang estimára kondult A csonka toronyban.- . . Nem sejtettem akkor, hogy meg fájdalom is Rejlik a hangokban. — Levettem kalapom, mert eszembe jutott Jó anyám tanácsú ; „Kedves Isten olótt a kis gyermekeknek Esteli fohásza.“ Aztán áhitattal a rögre térdeltem Kezem összotéve, Ártatlan szivemből hálandó imát Küldtem fel az égre. iszik. — Szeretném én e népet boldognak, de meggyőződésem szerint a „betű“ itt nem elevenít. Alkoss egyleteket, szedesd össze, mint fogy, pusztul e nép, állítsd elő számokban, hogy a „menagerie“ megrendüljön, — szervezz mértékletességi egyleteket, — én követlek. — De megengedj, kérészéletű haszonért nem veszek tollat kezembe, inkább felhasználom azt az időt arra, hogy a spiritusztól futó bolonddá lettnek egy pár csepp „belladonnát“ adjak . . .“ Erzed-e már, hogy misanthrop is vág}', emberbarát is, — tehát misanthrop emberbarát? Csak az a sajnos, hogy egyesek irányában vagy emberbarát, s a társadalommal, a hazával szemben misantrop, — mint a keményszívű próféta, ki szánta a hervadásnak indult folyondárt, de legkisebb szánalmat sem érzett az óriási világváros Ninive végpusztulása miatt, rideg keblében. Valóban sajátságos tüneménye a lélek benső világának. De hát jól van-e ez igy? Ha mindnyájan igy gondolkoznánk: akkor maholnap mi is elmondhatnék a nagy lengyel hős ama rettenetes jajkiáltását: finis Poloniae, — mig ha egyenként híven betöltsük a társadalom és haza iránti kötelmeinket, nincs erő, mely elzárja előttünk a nagy és boldog jövőt. Ellenségek és rósz hazafiak kttzdlietnek ellenünk, de nem diadalmaskodhatnak rajtunk, s megvalósul nemzetünk életében a magasztos jósige: „a magyar nem volt hanem lesz.“ Igaz, hogy nehéz időkben élűnk, körülünk rom, pusztulás, sfllyedés mindenütt s az általad emelt vádakra sem lehet határozott nemmel válaszolnunk, — de hát ért már ennél nehezebb napokat is a három bérez és négy folyam hazája, és mégis fent A lombok közt siró fülemüle zengto Hozzá a zsolozsmát. . . . így dicsértem ekkor a völgy dalnokával Az Isten hatalmát! He életem sora nagyon megváltozott . . . Eltűntek az évek ! Bár mint akarnám is, panaszos ajkompn Nem kél hálaének. Nem én űzök lepkét, engem hajt a bánat Tüskén, bokron által; Árván elhagyottan kell most megkíizdenom Az élet bajával. És ha alkonyaikor, miként egykor tettem Künn bolvgok a réten : Nem gyönyörködöm már az arató lányok Vidám énekében. Haragos felhő szállt, tele villámokkal, Életem egére, A jövő reménye nem csepegtet gyógyírt Tört szivem sebére! Pa61 Gyula. A M i c s k. e. — Novella. — Dr. Pápay Imrétől. (FolyUtáa.) Hja ! biz az már régen történt. Vérmes remények, eget ostromoló vágyak azóta elzüllött tündér korszakában ! Talán el sem hinnétek, ha nem mondanám, mily víg ked- j vü czimbora, s jóravaló fíczkó voltam én akkor. Nagy bolondja voltam a táncznak, s mindenféle mulatságnak, I kiváló előszeretettel viseltettem az emberinem szebbik áll „megfogyva bár de törve nem“ — természetesen azon dicsők és lelkesek működése folytán, kik a legnagyobb vész idején is szóltak és tettek a közjó érdekében, nem pedig azon lágymelegek és uikodemus lelkitek kegyelméből, kik midőn az események viharja felriadt, midőn a balsors éje terjesztette ki romboló szárnyait, — „sóhajtottak és aludni mentek.“. Tehát napjainkban is erkölcsi kötelessége minden igaz hazafinak, erejéhez, hivatásához képest résztvenni a társadalom megujhódásának eszközlésében. Résztvenni főleg azoknak, kiknek mint neked is barátom — hivatásuk van e részben. — A sajtó nagy hatalom, — ez igazságot az egész világ beismeri, miért akarnád te tagadni vagy kétségbe vonni? Oldozd le ezért lábaidról a misanth- ropia poros saruit — teljességgel nem illenek azok ahumanisinus glóriájához, mely halántékaidat körülsugározza. »Fel a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa Előre!» —t.— A második „reunióról“. A nőegylet által rendezett második tánczestély, mely folyó hó tizenkettedikén tartatott mog, még fényesebb és anyagi sikerre nézve eredménydúsabb volt az elsőnél. Az egybegyült hölgykoszorúnak sok és szép virágszálát a vidék szolgáltatta, kiknek valós'.in'lleg mindegyike kedves emléket viend haza eme tánezviga- lomról, melyben úgy a rendezőség, valamint az egész, nagyszámú fiatalság felfogva az idegenek irányában tartozó kellemes kötelességét, azt minden tekintetben fele iránt, mindenha. Azok sem haragudtak reám. Ismertem is őket, mindig a gyengéjöket tapogattam. Tíznek is udvaroltam egy időben; s mind a tíz tűzbe tette volna értem a kezét, egyikkel sem lehetett volna elhitetni, hogy nem ő az igazi Pedig dehogy volt. Mikor az igazit megösmertem, nagyon csendes emberré lettem, egészen j birkává jámborodtam. Irénnek hívták. Szép gyermeteg leányka volt, mint a hogy az angyalokat festeni szokták. Oly korban, midőn a gyermekség végződik s a nőiség kezdődik. Nincs szebb I a világon e két korány egyesülésénél. Piros rubint ajak, sötét ragyogványu kékszem, azon finom metszetű ovál arcz, mely a karcsú fajt jellemzi ; nyúlánk karcsú, mégis kerekded, széles vállal, parányi lábakkal, oly mosollyal, oly tekintettel, mely szivet I bájol, lelket ittasit. Ilyen volt Irén. Elevenen él emlékezetemben. Mintha csak tegnap történt volna; mintha most is látnám. Az ifjúsági bálban láttam öt először. T&nczközben véletlenül lábára hágtam. O folsikoltott s rám tekintett. — Pardon ! — válaszoltam a sokásos bocsánat kéréssel, s egész közönyösséggel fordultam felé, hogy meg tudjam kinek hágtam a lábára. Szemeink találkoztak. És azóta sem tudtam elfelejteni azt a fájdalmas tekintetet, azt a szelíd szemrehányást, mely szép szemeiből reám sugárzott. A táncz végeztével felkerestem tánezosát Lentoy Kálmán barátomat b felkértem, hogy mutasson be szép ismeretlenemnek. Barátom készséggel teljesité kívánságomat: igy kezdődött ismeretségünk. Mondjam-e, hogy ettől fogva nem valók többé ura szivemnek, hogy valahányszor rá tekinték, pedig az egész éjjel egyebet se csináltam, — éde. titkos megdöbbenéssel mindig csak azt suttogá szivem: hogy ez >ö<, ez az »igazi«
