Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-02-03 / 5. szám
„N Y í B T I D É K“ ről nagy erkölcsi felelőséggel jár. Halálos bűnt követ el az, ki az árvák sorsát, — mely bármily lelkiismeretesen intéztetik is, bizonyos fokig mégis mostoha marad, — a véletlenre, vagy épen, — pajtáskodásból avatatlan kezekre bízta; s ha ezt a választók igy fogják fel, s még figyelembe veszik azt is, hogy az újabban hullámot vert közigazgatási reform-tervezet főleg azért vette szándékba a választókat megfosztani választói jogaiktól, mert (fájdalmas megadással kell valóságát beismernünk) a választott tisztviselők egy része, az egész hazában, nem a qualificatió s kipróbált szakértelem, hanem a rokonság és sógorság lépcsőjén, tehát a személyes érdekek kalauzolása mellett, —- a közérdek hátrányára, szokott a megye benefi- ciciumába cseppenni: akkor meg vagyok győződve, hogy a korteskedés jelszava, nem a rokonság s igen gyakran a kenyér szükség, — hanem az érdem, a diploma volna; s mindannyiszor, valahányszor a szükség választói jogaik gyakorlására az úrnához szóllitja őket, compe- tens egyénekre adják szavazatukat. Lásd, azért érdekel engem a szabolcsi hir; aztán, ha úgy oda képzelem magam abban a szögletbe, melyből oly édes örömmel néztem, s hallgattam egykor a lelkesedés kitöréseit; és lelki szemeimmel végig tekintek a sorokon, — habár a régiek helyett sok új, tehát ismeretlen arcz vau köztök: arra a meggyőződésre jutok, hogy a mindig első sorban ragyogó Sza- bolcsmegye hazafias választói, a férfias komolyságot, lelkiismeretet pontosságot, s bölcs számítással párosult szakértelmet igénylő, felette fontos állomásokra, — még az édes testvér érdekét is mellőzve, most is a lelkiismeret, s a megfontolás fürkésző szemeivel fog választani; s ezzel egyszersmind bizonyságot tenni arról, hogy ama valami, melynek neve : »kinevezési rendszer« ; s melynek czélja az önkormányzati jog legszebb ágának ledöntése; jobb, ha a bécsi üzletvezetők felügyelete mellett működő magyar kormány műhelyének lomtárában marad. Aki igy van meggyőződve, azt valóban érdekelhetik is az ily hírek. Tapasztaltad-e te azt, hogy különösen a megyei tisztviselők választásánál, felette feszélyező valakiuek határozott Ígérettel a szót lekötni? Én tapasztaltam, s fájdalommal kell előtted bevallanom, hogy ilyenkor nemcsak hogy többnyire csalódtam, hanem ráadásul még sok szemrehányást is zsebre kellet dugnom; — hanem azért meg volt elégtételem is, mert ezt is tapasztalásból tanultam meggyőződni arról, hogy választói jogomnak értelme és becse valójában akkor van, ha zománczát, a lekötöttség hitvány rongyávál le nem törlőm, s független meggyőződésemet a kancsal érdeknek alá nem vetem. És mióta ezt tudom, azóta a meggondolás nélkül tett Ígéretet, mely többnyire udvariasságból ered, könnyelműségnek tartom ; — s épen azért, ha a közérdek úgy parancsolja, hazafiui kötelességnek tartom azt a szavazás urnájánál is visszavonni, — az ügy komoly voltának szem előtt tartása megvéd minden rosszalástól. A kihizelgett, vagy kierőszakolt szó megtartására sem a magyar név, sem a becsület nem kötelez. — A választást én olyannak tartom, mint a pénzre való kártyajátékot. »KeinBruder in Spiel« itt pénzre játszunk, amott a közérdek van koczkára téve; szemem közzé itt ne kacsingasson, — ott pedig a hátam mögött ne sugdosson senki. Nemde, belátod, hogy ez szomorúan veszélyes helyzet volna. Hallom, hogy a főispán addig is, mig a választás megejtetik, mindkét állomást helyettesítette ; leveszem a kalapot a szerencsés és tapintatos eljárás előtt. Ki évekig huzza az igát, kitartóan, híven, gyűjtötte az ismereteket, s egész odaadássá lszolgálta a megyét előléptetés reményében; s ki mint diplomaticus ember, tapasztalatokban gazdag, törvénytudó, tehát szakférfi, — fellép, az bízvást megérdemli a választók bizalmát, — az ily kezekbe nyugodt lólekismerettel lehet az árvák ügyét letenni. Reményiem, hogy te ezekre adod szavazatodat, s mert azt is reményiem, hogy megválasztjátok, gratulálok előre is. — No de, — mondani fogod, elég, vagy taláu sok is a mi dolgunkról, irj már valami hirt túl a Tiszáról is. Megteszem barátom ezt is, most azonban levelem befeje. zem. Jövőre ha szívesen veszed, Írok neked itteni szokásainkról lámpátlan utczáinkról, a megkezdett titokzatos korteskedésről, bambusznádat érdemlő városelőljáróság s iskola- tanácsról, — sillerbor, s egri bikavérről .... társadalmi életünk nyomorúságos voltáról. Most azonban Salem Aleikum. Fogadd baráti kézszoritásomat! Neki Demit. T. szerkesztő úr! Lapjának folyó évi 4-ik számában a „közönség köréből“ rovat alatt, és „több bizottsági tag“ aláírással egy czikk jelent meg, melyben nem kevesebb lett mondva, mint hogy én végleges megválasztatásom végett az egyes bizottsági tag urakhoz menesztett felhívásomban hazugsággal kívántam a felhívottakat ámítani. Ha a lap csak azok kezén fordulna meg, kikhez felhívást küldöttem, nem emelnék szót, mert azok bizonyosan összehasonlítanák a czikket felhívásom tartalmával, s kitűnnék, hogy nem én mondtam valótlant, hanem én rám fogatik olyan, mi felhívásomban nem foglaltatik ; de mert felhívásom csak magánúton ment, a czikk pedig nyilvános lapban tétetett közzé, erkölcsi kötelességem azok előtt is, kik felhívásomat nem kapták, felvilágosítani, hogy felhívásomban oly tétel, mely azt tartalmazná: miszerint a »megyei 2-od aljegyzőségnéli helyettesítésre a megyei főtisztviselők ajánlata folytán egyedül én találtattam képesnek és érdemesnek« nem foglaltatik, és én a »főtisztviselői egyhangú ajánlattal« nem, tehát »fennen« sem dicsekedtem; sőt igen természetes, hogy miután a jelentkezettek közül a főispán ur ő méltósága a helyettesítésre nézve kettőt kiváut ajánltatni egy másiknak is kellett ajánlatba jönni. Hogy aztán ily módou a »több bizottsági tag« urak által először »egyik«-nek aztán »másikának nevezett egyén irányában is nyilatkozott meleg és elismerésteljes ajánlat mellett az első helyet mégis én kaptam, lehet csak onnan ered, mert a természet törvényei szerint két tárgy ugyanazon időben egy helyet el nem foglalhat, s habár elismerem, hogy helyettesittetésemet csak a főispán ur ő méltósága törvényben gyökerező jogának köszönhetem, hinnem kell, hogy az mégis első helyen ajánltatásom, 8 16 évi hivataloskodásomról kiérdemlett dicséretet és kitüntetést tartalmazó bizonyítványaim folytán történt. A czikket tehát nem tarthatom egyébnek, mint rovásomra intézett kortesfogásnak, mely irányomban azoknak is elidegenítésére czéloz, kik egyéniségem ismerete mellett engem óhajtanának. Igaz, hogy mindenkinek tetszeni nem lehet, azon törekedni ostobaság; mert a közmondás szerint: »kinek a pap, kinek a papné,« s igy ha »több bizottsági tag« uraknak nem tetszem, sajnálom, de róla nem tehetek Én a kért hivatalrai képességem érzetében faluról-falura, annyival inkább házról-házra nem is maga, mint járás, nem az országgyűlés, hanem éppen a megye nélkül is kivitte. — És a megyei bizottmány nem tudna e részben intézkedni?! . . . Mások voltak a viszonyok a régi patriarchalis világban, midőn a szolgabiróság „nobile officium“ volt; anynyi volt a dolga is! De ma ismét más viszony mind a közönség, mind a tiszviselőkre nézve. ... Ne feledjük tehát, hogy a tisztviselő van a közönségért s helyezzük be az irodákat, a közigazgatási székhelyekre! —I.—if— Levél a „főmunkatársihoz Szomszédmegye, 1881. január 23. Kedves barátom! A szerkesztő úr, — kit nincs szerencsém személyesen ismerni, megengedi, ha a rendes szokástól eltérve, egyről—másról neked, mint főmunkatársnak Írok; annál inkább reményiem ezt, mert meg vagyok győző&¥S;"bőgy a »Nyirvidék« határain be lüDis,- mint más ily vidéken szokott lenni, egy a szoba a kemenczével. Mióta a Tisza vize befagyott, — talán mert a jég jó haugvezető, és síkos is, — gyakrabban kapok hirt felőletek, s hidd el, hogy nekem, ki legjobb időm egy részét köztetek töltöttem el; s ki mióta a csalóka csillagot követve kiszakadtam közülietek, igen gyakran gondolok rátok; mindig jól esik egy kis szabolcsi hirt hallanom, kivált ha az nem vonatkozik oly körülményekre, melyek felelt el kell szomorodni. Legközelebb egy érdekes bir csúszott át a Tisza jegén; egy, Szabolcsból erre utazó barátom beszélte, hogy korteskedtek, hogy e f. év febr. 22-én a megyei árvaszékhez egy ülnököt és egy jegyzőt fogtok választani. — Nos, micsoda érdekesség van ebben ? — gondolod ; hát bizony ebben van valami, reám érdekkel biró, két okból is; ne légy kiváncsi, megírom neked azonnal. Először azért, mert több év óta folytonosan hagyatéki ügyekkel foglalkozván, nagyon ismerem az árvaügyek állását; az 1877. évi XX. t. ez. theoriticus, s sok tekintetben hiányos volta mellett, nagyon át tudom érezni a lelkiismeretes, szakértő, és szorgalmas tisztviselők égető szükségét, hogy ezek szakavatott czél- szerü intézkedéseikkel egyenlítették ki azon hézagosságot, mely a gyakorlati alkalmazásnál a törvény §§-a, közt feltűnik; és mint családos ember, nemc-ak sejtem, hanem, hanem hogy midőn választói jogommal, — különösen az árvaszéki tisztviselők választása alkalmával, — élni akarok, nagyon jól meg kell fontolnom, kire adom szavazatomat, mert hiszen könnyen lehet, hogy azon árvaatyában, vagy tisztviselőben, kinek egy egész megye árvaügyét, — és vagyonát bízom kezére; kit az árvaságra jutott gyermekek jövőjének letéteményessévé választottam meg; saját gyermekeimnek is gyámot, atyát választottam. Jaj akkor, a rang, rokonsági s egyébb tekintetek által elszédi- tett fejemnek, ha az ügy fontosságát figyelembe nem véve, könnyelműen lekötött, odaígért votumommal Pauszokat, vagy gödöllői gróf szolgabirákat fogtam a megyének ! Komoly dolog ez barátom, s a választók részéhetem azt, hogy ő kelme sem fogja egyhamar elfelejteni a hideg kávét, elsózott levest, meg rontott vastagételt és tönkre tett pecsenyét. Szegény Micske. Más nagyobb, kipótolhatlan veszteség érte e mai nap az én agglegényi házamat. Ez sem volt ugyan váratlan, mégis zokon esett. Mindennap vártam: mégis készületlenül talált. Szegény Micske. Hiszen mégis érett már az elmúlásra. Nincs az a pápaszem, teleskop, mikroskop, melyen át megláthatott volna nem egy egeret, hanem egy ele- fántott: nincs az a hangcső, melynek segélyével meghalhatott volna nem egy veréb csiripolást, hanem egy rúgott bornyu elkeseredett bőgését. Szóval nagyon öreg vala, az utolsó napokban már nem is evett; hiába kinálgatta Jutka asszony, még a tej sem kellett neki. Csak feküdt némán csendesen, a konyha alatt a melegen. Tudtam, hogy már csak órái vannak, mindig azon gondolattal hagytam el, hogy e perezben láttam utoljára: És mégis midőn ma reggel Jutka asszony siralmas arcz- czal meghozá a szomorú hirt, hogy a nagy veszteségű haláleset, hajnali 5 és fél órakor csakugyan bekövetkezett, hogy a Micske nincs többé : már ha ki nevetnek is megmondom, hogy köny tolult szemembe, s mód nélkül elkeseredtem. Szegény Micske! Hiszen nem is csupán egyszerű élőlénynek, állat felebarátomnak tekintettem én öt; kedves feledhetetlen emlék vala ő nékem a múltból, ama régen eltűnt elveszett menyországból, melyből én mint a hitrege Ádámja, véletlen szerencsétlenség folytán kimaradtam. Hűséges társa, részese volt örömeimnek a szebb napokban; vigasztalóm a búbánat, a csüggedés nehéz óráiban. Mig élt, soha sem voltam egyedül, velem volt ö s a múlt emléke; most, hogy elvesztettem, teljesen ki- fosztottnak, elhagyottnak éreztem, láttam magamat, mint a sötétben bujdosó, kinek világló fáklyáját kíoltá az irigy szél. Nem mai, nem is tegnapi gyerek vagyok már. Ugyancsak hátra kell fordulnom, ha látni akarom ifjúságomat. Meglehetős küzdelmes életet éltem, s e küzdelmekből azon tapasztalattal vergődtem jelenem sivár porondjára, hogy ha kiönthétem azt, ami szivemen fekszik, ha az engem ért boszuságokat, másra ruházom át, az által, hogy másokat felboszatitok, ha mondom ezt tehetem és teszem: mindjárt egészen megköuyebbülök, mintha terhem egy jó részétől szabadultam volna. Szegény Micske! De kire ruházzam át ezúttal bú- bánatom feleslegét? kit gyötöx-jek meg, avagy kit bo- szantsak fel, hogy megkönyebbitsem szivemet ama nagy tehertől, melyet reá a te kiszenvedésed halmozott? Jó olvasó! Téged szemellek ki áldozatul! Téged, ki jóhiszemmel szórakozást kéréséi e sorokban cs bizonyára c^ak unalmat találsz azokbau. Elbeszélem neked a Micske történetét, mely jó részben az enyém is, meg gyötörlek, ásitozní kényszeritlek, hogy elérjem önző czélomat. Ne Ítélj el ! Azou tiszta meggyőződésből teszem ezt, hogy te sem hagyod magadon megszáradni ezt a kis vizes inget, hogy a te éber szellemed mindenesetre találand egy mást, kinek e pár pereznyi unalomért kamatostól megfizethetsz i aztán meg, vigasztalhatod is magadat azzal a jó reménységgel, hogy az én ezuttali gonoszságom, színben és alakban megváltozva elébb-utóbb vissza kerül hozzám, hogy utoljára is Jutka asszony lesz az, a ki a legrövidebbet huzza. Kezdem tehát. Szegény Micske! Ha ember, ha ily önző teremtés, ily kufár lélek lettél volna taláu nem tudlak ily nagyon sajnálni, de minden esetre többet mondok, legalább is igy kiáltok fel kihűlt tetemeid felett: szegény megboldogult Micske! De mivel a végzet bölcs intézkedéséből, nem tartoztál Plátó »tollatlan kétlábú állatjai» közé: önérzetem tilt igy nyilatkoznom ; s jól lehet téged tartottalak leghűségesebb barátomnak és jó akarómnak : még sem fejezhetem ki mással elvesztésed feletti fájdalmamat, mint e két szomorúan hangzó szóval: szegény Micske! Ilyen is az ember! Hiúságánál csak önzése szertelenebb. Mig él: a hiúság vezérli minden lépteit; s ha meghal: hiúságát elviszi a koporsóba is, s ott sem uyu- godhatik e nélkül. Irtózik az enyészettől; ott hol mindennek még az életnek is vége van: ott sem tud meg pihenni, hiú reményivel uj világot teremt a sír göröngyein, s elnevezi azt, menyországoak. És ezen alkotásában sem tagadja meg magát. Kevély önzése a saját számáru foglalja el azt, s könyörtelenül ki zárja onnan ártatlanabb állat-társait, kik négy lábon járva sem tudnak egymás ellen oly sok gonoszságot el követni, s ami legtöbb, nem gyötrik egymást unalmas tárczaczikkekkel. Nem tagadom, én is ember vagyok. Ha nem vagyok is rá túlságosan büszke: de nemis szégyellem. Hanem az mindenesetre fáj oh Micske ! hogy mert ember vagyok meg kell téged tagadnom, hogy nem szabad még csak remélnem se azt, hogy mi többé elevenen láthassuk egymást. Régi ismeretség, kölcsönös jó indulat arany órák édes feledhetetlen emlékei kötöttek össze bennünket: most már mindennek vége! Mert hiszen te, ha a világ legszebb, legbölcsebb és legjobb iudulatu macskája voltát is: utoljára is csak macska voltál, és igy nincs számodra többé felébredés. Aludd azért csendesen, megérdemelt örökálmodat; én pedig az irántad érzett kegyelet adójának lerovásául elbeszélem, minő kiváló szerepet játszottál te egykoron, a siralom e szomorú völgyében, vagyis ami mindegy, hogy maradtam én agglegény. (Folyt, köv.)
