Tiszavidék, 1869 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1869-12-27 / 51. szám
ül. Uj évfolyam. 51. szám. Hétfő, deczember 27.1869. Szerkesztői és kiadó iroda: NYÍREGYHÁZÁN, t’iacz-utez« a Komló inc-llelli házbanBérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt minden három hasábos garmondsor 25 kr. és 30 hr. bélyegdij. Előfizetési dij: Kiadóhivatalban egész évre 5.50 Házhoz vagy postán küldve 6.— Félévre . . . . . . 3.— Évnegyedre.......................1.50 Hirdetések dija. : minden 5 hasábos petit sor egyszeri igta- tásánái 5, többszörinél 4, — bélyegdij 30 kr. Előfizethetni Nyíregyházán akiadóhivatalban és ifj. Csáthy Károly nyíregyházi és debreczeni könyvkereskedéseiben, S.-A.-Ujhelyben Löwy A. könyvkereskedésében, Bereghszászban Csaucl er Mórnál, hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek. Előfizetési felhívás TISZA VIDÉK negyedik évi folyamára. Egész évre 5 frt. 50 kr. Félévre 3 „ — „ Negyedévre 1 „ 50 „ Az 50 kr. nem egész éves előfizetőknél az utolsó negyedévi dijjból fog levonatni, de csak azok részéről, kik egész évig előfizetlek. Gyűjtőknek 10 előfizető után egy tiszte- letpéldánynyal szolgálunk. Az előfizetési pénzeket alólirott szerkesztőséghez kérjük mielébb küldeni, hogy a nyomatandó példányok iránt intézkedhessünk. Egyszersmind minden a szerkesztőséget érdeklő leveleket, a mennyiben a kiadóhivataltól függetlenül fog működni, alólirotthoz kérünk bérmentetlen küldeni. Ctyöngyösy lámioel fel. szerkesztő. Nyíregyháza, decz, 27. 1869. Nehány nap múlva a világ ismét egy évvel lesz öregebb! Letűnik ez az év is nem sokára s berohan a roppant sírba, mely annyi század, annyi évtized felett csapódott már össze. Nehány esztendő kimúlásán jelen vagyunk, azután a halál viharja minket is bele sodor a közös nagy sírba, s porainkat összekeveri az ősök szétmállott poraival, Az esztendő elmúlása mindég saját végünkre emlékeztet. Szomorú látvány! ijesztő gondolat! De hát csakugyan olyan szomorú, olyan ijesztő-e? Nem mindenkire egyaránt! A gyönyörnek embere, midőn a habzó | kéjpohárt -Hykgí*:, reszket a gondolatra, hogy ; meg kell halnia; de a reszkető öreg, vágyva I terjeszti karjait a sirok felé, hogy csendes hantjai alatt megpihenhessen! A dicsőség magaslatán ujjongva tomboló elsáppad, midőn gyönyörben úszó tekintetét a sirhalmokra veti, s hideg borzadás futja végig tagjait a gondolatra, bogy a koporsó férgei az ő testébe is bementik éles fogaikat; de a nyomor porában fetrengő szegény, a mindenkitől elhagyatott, megvetett, ártatlanul üldözöttnek csak egy boldogító reménye van, hogy a sir megpihenteti! A gazdag reszket a gondolattól, hogy nagy nagy fáradsággal, évek hosszú során át gyűjtögetett kincseitől meg kell válnia; a koldusnak csak egy kincse van, s ez a megnyugtató halál! A gonosz fél a pillanattól, midőn a biró elébe kell állania, mert büntetésnél egyebet nem reménylhet; az igaz ohajtozik oda, mert jutalom vár reá! Boldog kinek nem*kell a haláltól félnie! Keresd és kövesd a megváltás csillagát, s a bölcsek nyomdokin egy bölcsőt találsz, melyből egy uj szellemvilág emelkedett ki, társítsd lelkedet e szellemvilággal, mely a századok sirjába le nem bukik soha és nem fogsz félni a haláltól. De hagyjuk el esőiét mezőt! Az év végén minden ember vissza szokott gondolni múltjára, lelke előtt még egyszer elvonulnak éleményei, el szenvedései, visszaemlékezik örömeire, fájdalmaira, összeszámítja bevételeit, kiadásait s azokból a gondos gazda tervet készít a jövőre, és midőn az év utolsó estvéje elérkezik, megbocsátva mindenkinek mond Isten-lrozzádot. Az év végével lapunk is bevégzi harmadik éves pályafutását, hogy okulva a múltakon, annál nagyobb erővel és kitartással kezdje meg uj esztendejét. Nagyon önzőknek kellene lennünk, ha nem akarnánk beismerni mulasztásainkat, melyeket azonban leggyakrabban hatalmunkban nem álló akadályok idéztek elő; de megnyugtatást ád azon tudat, hogy mindent megtettünk a mit lehetett. Most megköszönve előfizetőink kegyes pártolását, azon reményben veszünk búcsút, hogy az uj életet kezdő laptól sem vonaudják meg becses pártolásukat, sőt régi előfizetőink többeket is hozva magukkal, sietendnek a „Tiszavidék“ fentartására. _____ A A nyíregyház-ungvári vasút. kV A mily élénk örömmel üdvözöltük a vállalatot, mely városunkat Ungvárral és fagazdag környékével összekö- tendi, a mily nehezen vártuk a pillanatot, melyben az eszme testet fog ölteni: épen oly nehezen esik most meggyőződnünk arról, hogy daczára főispán ur ö méltósága lankadatlan fáradozásainak, daczára annyi áldozatnak, ezen kérdés még mindig a kezdeményezés stádiumában áll, s a tervezett vonal kiépítésére még mindezideig nem akadt vállalkozó, s mig megyénk képviselői mélyen hallgattak az országházban : Ivánka Imre országgyűlési képviselő volt az, ki e tárgyat a képviselő testület elé hozta. Ivánka Imre ugyanis, közelebb az országgyűlés deczember 20-diki ülésén, következő interpellatiot intézett a közlekedési és pénzügyminiszterekhez: „Mi felvilágosítást adhatnak az iránt, hogy mind a mellett, miként az állam segélyen felül, a vidéki birtokosok is tetemes kedvezményeket ajánlottak, eddig még sem sikerült a nyiregyházi-ungvári vasút kiépítésére vállalkozót . elfogadható feltételek alatt, kamat biztosítás nélkül találni? És ha ez így van, hajlandó-e a minisztérium a magyar északkeleti vasút engedélyeseivel mint a nyiregyház- ungvári vasút természetes követelőivel kamatbiztosjtás mellett oly alapon alkura lépni, amely az államra nézve, az eddigi ajánlatoknál kedvezőbb, vagy legalább is hasonló értékű V és ha igen : Szándékozik-e az engedélyesek ebbeli beadványát TARCZA. Kézfogó az ágyuk között. (Elbeszélés az 184s/«-diki csatatérről.) (Folytatása s vége.) Háborús időben minden rohamosan történik, nincs idő a hosszas szerelmeskedésre, nincs idő a fontolgatásra; raegfuják az indulót és a karok öleléseit, az ajkok édes csókjait félbe kell szakítani, azután menni a vérmezőre, szembe a halállal, meghalni és örökre elválni. Egy hajfürt, egy száraz viráglevél minden, a mi a szép napok emlékéből megmarad 1 A tarczali győzelem után sem lehetett kilátása a győztes hadseregnek hosszas pihenésre; ellenség taposta a szent haza földjét, a honfinak addig nyugodni nem szabad, mig azok közül örökségében csak egy is garázdálkodik. De ha a szív rokonfelét találta meg s attól többé elszakadni nem kíván , ha azon bűvkörbe lépett az érzelem, melyből kibontakozni nem tud, nem akar; ha azon láncz szorítja át a kebelt, melyet széttépni, összetörni nem lehet: és mégis hangzik az induló, mi történik akkor? Sebesültek rohannak a harezba, sebesültek maradnak itthon, amaz eleshetik a harezmezőn, emez eleshetik itthon 1 Ilyen sebesültekkel, a szerelem sebesültjeivel, találkozunk az ágyuk melletti jelenet után már pár nappal; Kornélia és Béla; Amália és László a leglángolóbb szerelem szűzies odaadásával csüggöttek egymáson, reszketve bojongottak az ártatlan szerelmi kéjek virágos édenében, félve a rideg valótól, mely őket onnan boszuló kherub gyanánt kiűzhetné ; kezet kézbe tartva, egymás lehelletét szíva, egyinás szemében keresve a szerelmi láng fényes vonásait, egyetlen szóban, egyetlen sóhajtásba fejezve ki két kebel világnak minden gondolatjait, ab mindezek a boldogság egébe varázsolák őket 1 Oh ha a sebzett kebleknek el kell válniok, mielőtt összeforliattak volna, mi lesz belőlök ? De nem váltak el. Nem akarok a költészet világában akadályokat keresni, hogy valamely meg nem történt elválás kínait, csak költői képzelődés után rajzoljam. Miért, ; bántanám ez ártatlan gyermek kebleket, miért szakaszta- nám el egymástól őket, hogy kiállott szenvedéseik után, J évek múltával, vágyaiknak reményeiknek csak romjaival, I a küzdelemben ellankadt erővel, s talán a szenvedések tü- ; zében kiégett kebellel vezessem ismét össze őket. Elbeszélésem bősei háborús időben szerepelnek, a 1 mikor minden rohamosan történik. Két hét eltelése után a **-i templomban két bóldog pár mondotta el a „holtomiglan, holtodiglant.“ Azután megharsant a trombitáknak csatára hivő érez szava, az ágyuk lehányták koszorúikat, és a mezítelen szörnyetegek tüzes torkai, rémitő pusztulást löveltek mindenfelé. Béla és László ott voltak mindenütt I ők adták az irányt ez öldöklő fegyvereknek. Kornélia és Amália követték férjeiket. De nem akarom őket Amazonokká avatni fel, nem a csatába követték férjeiket. Ők nők voltak, mit kerestek volna a véres mezőkön, hol a halál tanyája van: hanem ott voltak együtt, egymást vigasztalva mig a csata tartott a föhadi szálláson. Már hangjukról isinerék az ágyukat. Ezek a Béla, ezek a : László ágyúi — kiáltanak sokszor — Előre! előre bőseink 1 s mintha meghallották volna a távolban elhaló gyenge vezénylő hangokat, s az ágyuk is visszaemlékeztek volna nyert koszorúikra, ilyenkor mindig előre nyomultak mind távolabb, távolabb űzvén a futó ellenséget; mig végre a harcz lecsendesült, és győztes hőseiket keblükre ölel- heték. Oh mily édes volt ilyenkor a viszonttalálkozás! Mintha minden csata után újból találták volna fel egymást. De csak hamar vége lett a küzdelemnek, az ágyukat diadal jelül ellenség vitte el, a bős seregeket szét szórta az árulásból keletkezett vihar, a tisztek ruháiról leszaggatták az arany gallérokat, kezükből kivették a hü aczélt, és vagy sötét börtönökre vettettek , vagy bujdosniok kellett a szegény hazában, melynek minden bokrában áruló leselkedett. Boldog volt a ki futhatott, a ki megmenthette valahogy életét! Béla és László, a ki szintén ezredességig vitte fel, kézre kerültek és tömlöczre vettettek. Nem szándékom leírni az elváló szivek fájdalmának történetét. Sötét, emésztő volt az, melyre lassanként gyógyító cseppeket csak a tiü remény adott. Sötét volt a börtön, sötét a volt kebel, sötét volt az ég, sötét minden, minden , s hogy a kebel bánatában meg nem repedt, Isten munkája volt, ki erőt adott a csapások elviselésére. Oh az emberi szív nagyon sok fájdalmat képes el- hordozni. Kornélia és Amália visszatértek a szülei házhoz a sötét éjt átvirasztani. Hol is tehették volna azt, itt legalább gyöngéd kezek kötözgéték sebeiket I Egy hosszú kinos évig tartott az elválás 1 Még nem is álmodák legmerészebb képzcletökben sem, midőn egyszer csak karjaik között tárták visszaérkezett férjeiket." Most még érdekesebbek voltak mindannyian. A kiállott szenvedések halvány vonásai az arezon oly meghatók valának. De Béla és László valami kimagyarázhatatlan búskomorságot hoztak haza a börtönből, melyet még azon öröm sem volt képes felderíteni, hogy mindketten atyákká lettek. Gyöngéd női kezek igyekeztek elsimítani homlokoknak fellegeit, szerető ajkak siettek pirosra csókolni arezuk halvány vonásait. Mind hasztalan, a két férj naponként mélázobb, komorabb, sötétebb lett; olykor egy- egy el nem folythatott sóhaj emelkedett kebleikből; ha rajta kapattak, nem feleltek. A két férfi, mint ha egy test és lélek lettek volna, oly egyformák voltak a harczol; tü-
