Tiszavidék, 1869 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1869-02-01 / 5. szám

seggel nem áll, vau benne igen jó, hat­hatós háziszer, mely mint szoktuk mon­dani vertisztitó, nyálkásság (Schleim) és felfúvódás ellenes, gyomor ja­vító és a többi. — Ez mind igaz, azért házi szernek igen jó, de különösen ajánlható vidéken és faluhelyeken, azon vagyonosabbaknak, kik szélben esőbben, hidegben kénytelenek ki­járni és a kik ilyenkor egy kis gu- gyit — pálinkát — szoktak inni: kü­lönösen a bárminő, rozsólis vagy szil- voriumféle égett szeszü italok helyett nagyon ajánlatos; mint mondtuk va­gyonosabbaknak, mert az Erősítő italt kissé drágán mérik. Különösen pedig ajánlatos azoknak, a kik gyen­ge mellűek vagy gyenge gyomrunk, s a zordon időben hamar bajuk esik, ilyeneknél az erősítő ital jó praeser- vativum. Azonban a nyájas olvasó, külö­nösen tisztelt kollegáink azt fogják mondani : Ámde ez titkos szer, ha mindjárt nincs is benne erős patikai szer, sőt a mi több különféle betegsé­gek ellen ajánltatik, és így mi is fel­csaptunk titkos szerek — habár ez csak háziszer — ajánlói közé, mi pe­dig a titkos szereket, mint levelezőnk mondá anathemával fenyegettük. Azért, hogy valamely szer titkos, nekünk semmi kifogásunk, mertha valaki orvos, vagy nem orvos fel­fedez egy olyan hathatós szert, a mi­nővel még nem bírunk, s az illető titkát nem akarja elárulni, úgy erre kényszeritni, nem lehet; de azért mégis érdeme van a szenvedők irá­nyában, ha egy hathatós gyógyszert feltalált. Sőt nézetünk szerint épen a szenvedők érdekében jogos és hasz­nos az, hogy minden uj találmány a gyógyász! téren épen oly előnyös és °Íy gyümölcsöző legyen a) feltalálóra nézve, mint az ipar mezején; mert fáradságos és költséges minden talál­mány, azért illő hogy azon elő­nyért, melyet a találmány az emberi­ségnek nyújt, a feltaláló is előnyt él­vezzen, sőt épen csak is ez szolgál uj és uj felfedezésekre, a tudományban épen úgy mint a művészetekben vagy iparzatban. Ha az ipar mezején egy kiválóbb találmány a feltalálónak százezreket jövedelmez, egy orvos a ki a typhus, kolera, tüdősorvadás, rák, s hasonló bajok ellen biztos szert feltalál, nem tesz-e fontosabb szolgálatot az embe­riségnek ilyen találmánynyal, mint például Ganz az ő kerekeivel, és nem volna-e igazságos, hogy a biztos szert feltaláló is hasonló jutalomban része­süljön? Mi nemcsak hogy teljesen igazságosnak találjuk, hanem egye­nesen ezen elvet véljük követendőnek. Ez bizonnyára több hasznot eredmé­nyezne, miut valamennyi jutalomdi­jak, melyeket a kormányok, különö­sen Francziaország kitűzni szokott, de a melyek nem igen érdemesittet- nek a pályázásra miután nincsenek arányban azon fáradsággal melyet el­nyerésünk igényel. Egyébbként Francziaországban a gyógyszertárakban számtalan titkos gyógyszer van, azaz olyan, hogy az orvosok csak a nevét tudják, s aztán javalatait, vagyis hogy minő beteg­ségben kell rendelni. Természetesen ha ezek nem volnának hathatós gyógyszerek, nem kellene egy orvos­nak sem, de mivel hathatósak, azért a feltaláló magának tartja a titkát, így aztán a hasznát is felfedezésé­nek. — így annál kevésbé lehetünk ellenségei az erősitö italnak, miután inkább életrendi szer, s meggyőződ­tünk arról, hogy a mi benne van, az nem ártalmas, sőt hasznos szer. Kü­lönösen hasznos lesz pedig akkor, ha a pálinkát a mindennapi használat­ból hacsak részben is kiszorítja, pél­dául az elhirdetett „Élet-Italt,“ mely inkább ártalmas mint hasznos, s nem egyébb mint szagositott spiritus. — Ha az erősítő ital ez utóbbi föltéte­leket teljesiti, akkor valójában fon­tos szolgálatott teend Gombos ő mél­tóságának erősítő itala a közegéz- ségre nézve is. Az „Egészségi tanácsadó“-ra elő­fizethetni posta utján Pete Zsigmond szerkesztő- és kiadónál Pesten (Se­bestyén tér 4-ik szám) ára egy évre 4 ft félévre 2 ft negyedévre 1 ft. Semel pro Semper! A hozzánk intézett s e lapok 3. számában is közlött ág. ev. nt. lelkészi hivatalos levélre válaszoltam, mely választ ugyanazon lelkészi hivatal — mind a két kath. lelkésze tudta s be­leegyezése nélkül szerény eljárásnak tartott a nyilvánosság elé e lapok 4-ik számában hozni; ez még hagyján, mert nincs okunk — levelünk tartal­mának egy betűje miatt is pirulni, — mi a nyilvánosság barátai vagyunk. — De azt már alig fogja valaki szerény eljárásnak tartani, hogy a czimzett lel­kész urak észrevételeikben kérdőre vesznek azért hogy fakgató pontja­ikra egyenkint nem válaszoltam. — Úgy hiszem elég volt átalában felel­nem, miszerint eljárási szabályul a törvényekhez stb. alkalmazandom hi­vatalos teendőimet, — ennél többet én sem kívánok a nt. lelkészi hivatal­tól, — mert én tisztelem a törvényt s nem tartom azt a dús asztaláról le­hulló morzsáknak. Szerény észrevéte­leiknek (?) alternatívájára pedig egész őszinteséggel azt válaszolom, hogy az utasítás nagyon is törvényszerű! Ha kétkednek, tessék nálam megtekinteni. A végső pár szóra csak azt fele­lem röviden, hogy a közelmúlt évek folytán a hozzánk legalább is kétany- nyi számmal áttért híveknek nem há­zassági — hanem meggyőződési in­dok szolgált vezérelvül. Fia vitatkozni tetszik — tűzzünk ki határnapot, — c lap hasábjain nincs bennem viszketegség polemizálni, — ettől megkímélem az olvasó közönsé­get s enmagamat. Isten velünk! Közli: Simon Endre. T. szerkesstő ur! *) A. helybeli ev. egyház lelkészi hivatalának folyó hó 14-től hivatalunkhoz intézett s a „Ti- szavidék“-ben megjelent interpelatiojára bekül­dött hivatalos válaszomat követő észrevételek­ből sokan a tisztelt olvasók közül azt követ­keztetnék, hogy mi csak szóval valljuk a tör­vényt, tettleg pedig ellenkezőleg cselekszünk; — ugyanazért az igazság kiderítése tekinteté­ből bátor vagyok a t. szerkesztő úrhoz azon kérelemmel járulni, miszerint n.-tiszteletü Bart- holomaeidesz János helybeli ev. lelkész és es­*) A két választ felvenni kötelességünk, de egyszersmind kijelentjük, hogy ez ügyben további vitának tért nem engedhetünk, néhogy múlt évi kellemetlen helyzetünk ismétlődjék (a szerkesztőség). peres urnák f. hó 26 és 27-én hozzám intézett leveleire beküldött válaszomat becses lapjában közölni szíveskedj éle. Magamat becses hajlamiba ajánlva marad­tam Nyíregyházán, jan. 30-án, 1869. Zloczky Kornél gk. segédlelkész. Nagy tiszteletű lelkész ur! Folyó hó 26 és 27-e'n hozzám intézett be­cses soraira vagyok szerencsés a kö­vetkezőkben válaszolni : 1-ör, Nagy- tiszteletű lelkész lírnak folyó hó 14-én hivatalunkhoz intézett, s a „Tiszavi- dék“-ben is közzétett levelében, a törvény által szentesített, és nagytisz- teletü lelkész ur által különösen ki­emelt, s jövendő eljárásunk egyik sarkpontjául kitűzött „ubi sponsa ibi copula“ elvére visszaemlékezve, — megvallom, nem tudom magamnak megmagyarázni azon következetlen­séget, melynélfogva nagytiszteletü lel­kész ur a kimondott elv ellenére tő­lünk a menyasszony elbocsátó illető­leg hirdetési bizonylatát kéri, — an­nál is inkább, mivel a kérdéses Szkok- ny György — bár nagytiszteletü lel­kész úr az ellenkezőt állítja — legki­sebb ellenvetést sem tett az ellen, hogy egyházunkban esküdjék, s csakis azon okból lett volna tán hajlandóbb az evangélikus egyházban esküdni, mivel — mint maga bevallá — a ke­vesebb fizetés czinae alatt oda csalo- gattatott, miután azonban belátta, hogy itt sem fizetend többet, szives kész­séggel járult az esküvéshez; — hogy pedig a hirdetés megtörtént; az vala­mint nagytiszteletü lelkész ur levelé­ből és két tanú előadásából kitűnt. 2-or. A mi illeti Lesko Anna, Raj­nyák József jegyese hirdetési bizony­latának kiadását, erre ismételve a nagytiszteletü lelkész ur által köve­tendő eljárásunk egész sarkpontjául kitűzött „ubi sponsa ibi copula“ elv­vel felelek; — továbbá pedig szerény véleményem szerint ha valakinek egy­házunk hívei közül velünk valami dolga van, azt nem közvetve küldöt­tek által — kik többnyire a tartozó tiszteletről is megfeledkeznek — kell tennie, hanem személyesen kell esz­közölnie. Végre 3-or miután több hí­veimtől értesültem arról, miszerint nt. lelkész ur által vallásuk elhagyására TÁRCZA. Nagy idők apró törtéuetei. Képek az 1848/9-iki szabadságharczból. G y ö n g y ö s y Sámueltől. III. A HULLÁK HÍDJA. (Folytatás.) Gábor azonban kibírta a legveszélyesebb tusát; midőn szótlan dermedtségéből magához tért, a halvány arcz borúlátót egy-egy felszök­kenő pír derengte át : olyan volt ez a pír a Gábor sötét arczáD, mint a villáin mely össze vissza hasgatja az ég nyugodt arczát eltakaró fellegeket, de midőn kialudt a czikkázó fény, ismét sötét, még rettenetesebb sötét lesz min­denütt ! Vannak fájdalmak, melyeknek égető kínai csak a sírban pihennek el; vannak szenvedé­lyek melyeknek emésztő lángjai csak ott lent hamvadnak ki, mélyen, mélyen a föld alatt!... Ilyen volt a Gábor fájdalma, ilyen volt a szenvedély mely kebelében lángra gyuladott!... „El innen, el! — kiáltott ő a mint ma­gához térve eszméit rendezé, — el innen! el a csaták mezejére hol az öldöklés angyala ez­renként fojtogatja vérbe kiszemelt áldozatjait el a véres mezőkre, hol a harezok orkánja zúg s ágyúk dörgése kardok csattogása, sebe­süllek nyögése, harezolók csata kiáltása között jár pallosával a halál, el, szembe rohanni vele, léhajtani a lázas főt, elfogadni a villámló bárd- csapást. azután ... azután megpihenni, nyugodni, csendesen felkölthetetlenül álmodni ott lent a sírok tündéreivel, győzelemről szabad hazáról és ... elérhetetlen csillagról!... Szavai után ruháit magára öltvén elro­hant, soha többé vissza nem térendő a házhoz mely üdve volt és most átkává leve! Midőn ezek történtek, a magyar nemzet a szabadság harezok legdicsöbbikét vívta, s az 184')-ki csaták győzelmeit irta történetének lapjaira; ellenség rohant reánk észak, dél, ke­let, és nyugat, felől, ellenség volt belől, ellen­ség kivül mindenütt mintha a világ szállott volna irtó csatára ellenünk, csonthalrnakat emelt a harezok angyala, hogy az alattok nyugvó hősök árnyai a késő kornak csendes éjjeken susogjanak hon szerelemről, szabadság­ról, véres harczokróll... Az élet-halál tusát vívó nemzetnek min­den fiára szüksége volt, Gábor szégyennel gon­dolt, gyávaságára, hogy ez ideig elhanyagolta honfiúi legszentebb kötelességét. Elment ő is, fegyverrel kezében rohant a haza ellenségeire, minden csata nagyobb nagyobb hőssé avatta őt; ha veszélyes ponto­kat elfoglalni, az ellent zavarba hozni, ágyúkat elfoglalni, ostromolt positiokat megvédeni kel­lett : volt mindenütt, kereste a halált, de az félt tőle s előle mindenütt futott; bajtársai mind elhullottak sokszor mellőle ő mégis ma­radt, berohant az ellenség sorai közzé, nem is védte magát, ilyenkor megvédték társai! nem volt szabad meghalnia.!... Ab a kinek fájdalmai vannak a ki elakarja azokat temetni, nem oly könnyen találja meg a sirt! Az életöröm virágai után sokszor kiter­jeszti karjait a sötét halál, de a fájdalmak előtt bezárul a sir, reszketve elfut a halál! A debreczeni csata volt az utolsó, mely­ben részt vett, és a hol azt hitte már, hogy elvégződnek szenvedései; társai mind elhullot­tak, csapatja megsemmisittetetett, é3 ő mégis megmaradt, Miut élettörténetének legnevezete­sebb szakát, szokta elbeszélni e nap történetét bizalmas barátai előtt, nem lesz érdektelen, ha olvasóim ő általa elbeszéltetve, úgy a mint e sorok írója is azt ő tőle hallotta, fog megis­merkedni ezen a debreczeni csata történetére vonatkozó eseménynyel. „Ama végzetes debreczeni csata napján — beszélte ő — mindent inkább hittünk, mint azt, hogy csatánk legyen. Magam sem tudom miként, de csaknem minden tisztnek tudomá­sára jutott Nagy Sándor tábornokunknak az orosz előőrsök tisztjeivel történt beszélgetése, mely alkalommal a tábornok és környezete dél­utáni öt órára orosz tbeára hrvatának meg. Mind a mellett csapataink felállítva helyeiken maradtak, én a Bobich hadosztályában leven, a jobb szárnyon voltam felállítva zászlóaljammal. — Élénk beszélgetéssel voltunk elfoglalva, mi­dőn a jó debreczeniek megérkeztek, s a legizle- tesebb magyar eledelekkel vendégeltek meg bennünket, nem hiányozván a fiuknak jó ked­vet adó bor sem : javában folyt az étkezés, s a teli kulacsokból többen vidám köszöntése­ket mondottak a lelkes debreczeniekre, midőn véletlenül megszólaltak az ágyuk érez torkai. Leirliatatlan a zaj, tolongás, futkosás mely e csata jelre előállott, egyik legkedvesebb falat­ját dobta el, másik zsebeit tömte meg étel maradékokkal s a vezénylő szóra „rendrre!“ „sorakozz!“ fegyverei után rohant, volt a ki még előbb egy jót húzott a kulacsból, felkö- szöntötte a hazát, a debreczeniek edényeiket kapkodták össze s rémülten futottak a véron­tás mezejéről, mások kielégitendők kíváncsisá­gukat egy csatát végig nézni, fegyvert kértek és sorakozni akartak, de mind ezen hangok elenyésztek az ágyúk dörgése és a honvédek kiáltozásai között! A csatatér megtisztult, a színpadon csak a szereplők maradtak, hogy szembe nézzenek az orosz ágyúkkal a kozák pillákkal és a cserkesz késekkel, hogy megbir­kózzanak a halállal! Én egy ideig, egy kisebb magaslatról, de mely elegendő kilátást nyújtott szemlélhetém a csata fejlődését. Nagyszerű látványt nyújtott az orosz lovasság kifejlődése, mely mintegy óriási kőfal takarta el a gyalogság mozdulatait. Ez­alatt az ágyú csata az egész vonalon megkez­detett tüzéreink jól felássitott ágyúikból irtó­zatos pusztítást vittek véghez az ellenség lo­vassága között, lehetett látni a midőn a jól irá­nyozott gojók, egész véres utczúkat seprettek a nélkül azonban hogy a rendet csak egy pilla­natra is megbonthatták volna, de ismét és is­mét pusztítva bömböl közöttök a magyar gojó, az erős sorok bomlani ingadozni kezdenek : ek­kor megjelen közöttünk a tábornok, arczán a győzelem öröm sugara ragyogott, előre vezé­nyel bennünket, mialatt a bal szárny is már megkezdi előnyomulását. Mindenki ég a harcz vágytól, minden ember halni vagy győzni akar. En azon ponton állottam, hogy a Korponay ve­zénylete alatt levő tartalék seregeket, a jobb szárnyon felállított csapatok között legközelebb estem, azon pillanatban midőn az előnyomu­lásra már ki volt adva a parancsolat, iszonyú orditás vonta magára figyelmünket; megállóit lélekzetünk midőn megkclle győződnünk a szo­morú való felől hogy a uagy erdőből kibonta­kozott roppant orosz lovasság által oldalt és hátulról egyszerre voltunk megtámadva. A rosszul fegyverzett és többnyire njonczokból álló tartalék csapatot, mint könnyű pelybet so­dorta el a roppant erővel támadó orosz lovas­ság, mely nehány perez alatt félkörbe fogott bennünket; a roham oly hirtelenséggel eszkö­zöltetett, hogy a zászlóaljak még tömeget sem formálhattak, a merre ez iszonyú sélvész elvo­nult, kebel rázó látványokat nyújtott; közel hozzánk a borsodi és honti guerillák állottak, itt voltak a trencsényiek is de ezek a veszélyt látva az egyetlen menekülési utat felhasználva a szőlős kertek felé elfutottak; a másik két csapat ez elszánt fejér-szűrös bátor férfiak nem követték a futókat, hanem bevárták a legkét- ségbe esettebb tusát, láttam midőn a rohanó kozák a gyermek guerillat pikájára öltötte s fején keresztül dobta hátra, hogy esésével leüsse társát, iszonyú volt a vérontás melylyel e sze­rencsétleneken bosszújokat hűtötték az oro­szok, leölték mindnyáját, csak kevesen s azok, is nehéz sebekkel terhelve menekülhettek meg. Hittem hogy utolsó órám elérkezett, nyu­godtan vártam a halált kitártam elébe keble­met s megáldandottam a kezet'mely kioltja éltemet, oly jó lett volna nyugodni elvérzett túrsim között, nemzetom áldása nyugodt volna sirom felett, álmodtam volna lent győzelmes harezokat szabad hazát, boldog nemzetet, nem kellett volna megérnem, hogy fájdalmaim még nagyobbra nőjjenek — a romlás és pusztulás átkozott korát! Most sem lehetett meghalnom! (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom