Tiszavidék, 1869 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1869-08-01 / 31. szám

ségleteiböl némelyeknél megmarad, ezer Jieíyre talál a hova fordittassék, minden ga­ras" felé ezer ür tátong, melyet okvetlen be kell födni; — már most aztán elkell-e ször­ny üködnünk, midőn az apák és anyáktól azt halljuk hogy „azt a nehány garast sem bírom megfizetni, mi az iskolába járatásért volna fizetendő.“ Elhihetik uraim, hogy a mi alsó osztályunk épen nem undorodik a tudomá­nyosságtól, hisz csak tekintsünk arczára s látjuk, hogy a szíve is fáj szegénynek, az ar- cza is elpirul, ha kimondania kell valahol, hogy hát őt nem járatták az iskolába, hogy sem írni sem olvasni nem tud. A mi népünknél nem az akarat, de a tehettség hiányzik. Ismerünk embert, ki mint maga mondá szívéből szeretne pénzt veretni, s rajta gyermekét iskolába küldeni, de nyo­morult, koldus, oly annyira, hogy évek óta beteg felesége számára egy kisgengébb ele­delt sem bírt megszerezni. Hogy fizessen ily ember iskola pénzt, miből vegye meg a tankönyveket? Itt segíteni kell a bajon, különben ha­nyatlik az általános műveltség s vele egyút­tal természetesen ingó, veszélyes alapra jut népünk jövője is. Hány szegény, jó tehetségű, szép hivatásu ifjú üttetik el az élet legdrá­gább kincsétől a tudományoktól a szülők anyagilag szigorú helyzete miatt, hány láng­ész alszik ki az ekeszarv mellett, mely egyéb- kint világitó szővétneke leendett tán az összes emberiségnek! ......mindez megtörtént, — m egtörténik naponta s a jövőben is, ha mi­hamarabb ez aggasztó körülményen segítve nem leend. Megvalljuk ugyan, hogy vannak szülők, kik nem a tehetség hiánya, hanem inkább bizonyos mérvű értelmetlenségből áradó el­fogultság folytán vonják ki magukat a tan­díj megfizetése alul, s szükség esetében azért a nehány garasért ki is vonják gyermekeiket a tanodából; — hála Isten kevesen vannak ily rósz meggyőződésű szülők, kik méltán megérdemlik, hogy a hatóság a törvény szi­gorát éreztesse velők. A nagy többség azonban tesz és tenne, de a képessége gyarló, s a legszebb szándo- kát elölik a nehéz életgondok. A nép terhét meg kell osztani, hogy haladhasson; hatóság,emberbarátok s mind­azok, kik az emberiség jótevői magasztos táborába sorakoznak tegyék ez ügyet mogfon- tolandóik közé, nyissák meg erszényüket itt, Reményemben nem csalatkoztam. Őseinkre s az itt vívott csatára vonatkozó holt tárgyi emlékeken kívül sokat hallottam, melyek bár csak gyarló mondák, de egy kilencz százados eseménynek levéti tanúi, méltók a feljegyzésre. Mielőtt azonban ezt tennők, jó lesz a történelem­nek ezen eseményre vonatkozó szavait röviden ismételni. őseink egyik legkedveltebb foglalkozásának, mond­hatnék egyedüli szenvedélyének a harczi kalandozásnak, egy félszázadon át, alig volt más oly szabad tere, mint Németország. Itt az embernél hatalmasabb lényektől tar­tatván könnyen űzhetek véres játékukat. A nép ellenük­ben minden fegyvert haszontalannak tartva, nem attól, hanem Isten és szentektől várta a védelmet. Ennek kö­vetkeztében a Jitania egygyel szaporodott : Szabadíts meg a magyarok haragjától; csodák, égi jelek, Isten­nek szentelt szüzek jósolták a magyarok jövetelét s in- ték a népet nem a védelemre, hanem a menekvésre. De szép lassacskán az ébredező önérzettel a nemzetet némi bátorság szállta meg s különösen 1. Henrik alatt már védelméről is kezdett gondoskodni. Városok épül­tek, melyeknek falai közül apró kirohanásokat téve, fegy­verüket, erejüket a magyarokéval méregetni megkísér­lők. Egy ily kirohanás alkalmával történt, hogy a város közelében portyázó magyarok közül egy föember, talán maga a fejedelem Zoltán elfogatott. A magyarok vált­ságdíjul nagymennyiségű ezüstöt Ígértek, de Henrik 9 évi fegyverszünetet követelt. A feltétel elfogadtatott s a legszigorúbb becsületességgel megtartatott. De alig telt el, megjelentek a magyar követek követelve a Lajos óta szokásos évi adót. Mire az ismeretes a magyarokat meggyalázó fül- és farktól megfosztott kutyávali eset törteink. A példátlan gyalázatot megboszulandók, való­színűleg még azon évben (933.) Szászországba törnek. De Henrik a 9 év alatt nevelt seregével utjokat állja és Merzeburg vidékén velők megütközve, közzülök 3li,0U0-et levág. Ennyit a történelem. Most legyen szabad az ese­mény részleteire vonatkozólag saját csekély tapasztala­taimat elősorolni. hol a legszebb öntudat mellett a haza bol­dogsága s a nép újjászületése lesz a bősé­ges kamat. Laurényi Ferencz. Nyíregyháza, julius 31. (L.) Egy rémhir dörgi be ismét a vilá­got, mely a kolostori nyomorult galádság ál­ltok intrikáinak njabb vérlázitó tanúsága. A krakói karmelita nők zárdájában egy 21 év óta befalazva tartott őrült nő találta­tott, kinek halálsápadt ajkai, midőn az igaz­ságos gondviselés által ismét az életnek visz- szaadatott, legelőször is a tébolyodottság s kétségbeesés kínos gyötrelmei közt egy szer­zetes elátkozására nyíltak meg. Mély gonoszság, aljas élhetetlenség volt e szerencsétlen növel a kolostorban — ez ocsmáuy bünbarlangban befalazva. Ne gondolja senki, hogy epébe mártjuk toliunkat midőn a katholicismusról Írunk, mi benső mély tisztelői vagyunk mindenütt a valódi meggyőződés isteni ildetének, s ma­gasztalva kegyeljük a szív vallásos érzelmeit, mely önnön tisztaságában s egyszerűségében alkotó Istenéhez fel esd; — annyira elfogul­tak sem vagyunk, hogy egyesek hibáját az egésznek tudjuk be; de felforr az emberi ke­belben a vér, midőn több oldalról csak bűn, átok, piszkosság, gyalázat, hereség, cselszö- vény s egyéb leirhatlan Isten és ember elleni vétek ördöge mutatja ki lólábait a kolostor- beli habitus alól. A kolostori élet — néhány kivételével — az egyháznak ép úgy mint a világnak sok fanyara vackort termett; ez tény, melyet csak gyermekesen tagadni, de czáfolni nem lehet. A szerzetesség — mondom ismét egyes rendek kivételével — a római egyház tere­bélyes fájának fattyú kinövése, — mért nem vágatnak le ez ágak, hisz ezáltal a dogmák nem érintetnek? mért tűr meg az egyház ke­belében oly testületet, mely mint az emberi­ség salakja a szorongatott egyháznak ép úgy mint a lánczravcrt társadalmi újjáalakulás­nak kegyetlen, gonosz porkolábja? Szívesen vetettük volna a krakói szo­morú eseményre Jafeth köpenyét, de féltünk, hogy az emberiség felébredt lelkiismerete bennünket is — mint Noáhfiát — megátkoz. Szegény Ubrik Borbála, ha elköltözöl e pharizeus világból, ölelkezzék át szellemed A csatatér Lützentől délre, a Saale jobb partján egy 12 falu által övezett, körülbelül 1 □ rnfnyi egészen szabad térséget foglal el. A föld fenn sik, Saale felé halmos. Legmagasabb s egyszersmind főpontja, közvet­len a Saale mellett Keuschberg, jelenleg csendes kis falu. A csata évében ellenben (934) a harezosok nyers zajától hangzott e hely. Itt ütötte fel Henrik táborát. Itt sánczolá el magát, hogy a magyarok szokásos had­modora, a hirteleni meglépés ellen seregét biztosítsa s hogy katonáit szoktassa, a sánczolathoz merészen köze­lítő magyarokban is hozzájok hasonló halandókat felis­merni. Huzamos!) ideig tanyázhattak itt, legalább a mai napig is felismerhető sánezokban talált kézi ma­lomkő-ék kopottsága azt engedik sejtetni. Hogy pedig a bekövetkezendő csatánál seregét Isten segedelmére is méltóvá tegye, a kéjhölgyeket táborából kiiizé (innen a monda szerint Kauschberg) kik a Saale túlsó (bal) partján három órányi távolságra menve s telepedve ad­tak léteit és nevet a mai Scortleben falunak. Az óhaj­tott isteni segély egy kedvező előjel képében csakugyan megérkezett. Henrik t. i. benső sugallatból lovastól egy lapos sziklára áll s ezen szavakat mondja : valamint e sziklán lovam patkóinak nyomai megmaradnak, úgy győzelmiem meg a magyarokat. És íme a ló patái a ke­mény sziklába, mint a lág agyagba siilyednek be. A hi­székeny nép még most is, a falu végén egy jelen­tékeny sziklában levő mélyedéseket Henrik lova patái nyomainak tartja. Innen északkeletre Skőleu falva, a merzeburgi kró­nika szerint a magyarok táborának helye. Van is itt ennek meglehetős nyoma. Közvetlen a falu mellett egy földsánczolat a nép által hunnsáneznak nevezve. Az el­nevezés a benne talált nyílhegyek, hadi szekerezék, őse­inknek kedvencz fegyvereitől származik. Valószínű, hogy a végzetes napon megmenekedett csekély számú hun sereg táboruk helyét felkeresve, számban és erély- ben megfogyatkozván, kénytelen volt magát elsánczolni. A két táborhely között van egy halom. Első pilla­natra meglátszik, hogy nem a természet hanem ember műve. Nem előzi meg semmi hullámzó emelkedés, miként ez Galileiével s zengjetek dicseiteket Pio nonó encyelikája felett. A krakkói /.árdaeset. E hó 20-án a krakkói fenyitőtörvényszékbez egy ismeretlen kéz által Írott levélben azon jelentés él-ke-1 zett, hogy a mezitlábos karmelitaszüzek zárdájában egy Ubryk Borbála nevű apácza már bosszú évek során át egy sötét helyen erőszakosan elzárva tartatik. A fej nyitőtörvényszék alelnőke e jelentést a vizsgáló-biróval tudatta, ki azt a királyi ügyészszel közié s rögtön Ga- lecki püspököt felkéreté, hogy a zárdába bemenetelt nyerjen. A püspök a vizsgálóbíró előtt kijelenté, hogy e jelentés nyilván gyanúsításon alapszik; miután azon­ban a törvényszék képviselője szándékától nem akart elállni, s egy egyházi személynek kiküldetését határo­zottan követelte, a püspök végre Spital pápai praela- tust, mint pápai küldöttet mellé rendelé. Ezután a vizs­gálóbíró, Spital s több hivatalos tanú kíséretében, a zárdába ment. A zárdába legelőször is Spital lépett be, ezt követé a törvényszéki bizottság; a kapusnő azon­ban ezeket csak a püspök engedelmére tett hivatkozás után ereszté be. A vizsgálóbíró ezután azt mondá a kapusnőnek: „Én azért jöttem ide, hogy Ubryk Bor­bála apáczával beszéljek.“ E szavak az apáczára ijesztő hatást tettek. Nehány lépésre bátra tántorodott s mondá: „Ez lehetetlen,“ s ezután egy apáczával rögtön el akart illanni, de a vizsgálóbíró mindkettőjüket letartóztatva, kijelenté, hogy a törvény nevében megtiltja nekik a tá­vozást. A bizottság, az apáczáktól követve, az első eme­let folyosójára ment, hol az apáczák egyike a vizsgáló­bírónak „testvér“ celláját megmutatta. A cella a folyosó legvégén, a piszok elvezetésére használt csatorna közelében volt, befalazott ablakkal, kettős faajtóval, egyik felén tolókás nyilassal, melyen át nyilván az ételek adattak be. Egy kis, szabadon ha­gyott nyíláson át a börtönbe a fény csak néha-néha hatolt be. A hét láb hosszú s hat láb széles cellát ki­nyitották. Nehéz volna leirni azt, a mi a belépők sze­mei előtt itt feltárult. E sötét, a csatornával határos biizhüdt légkörű lyukban szalma fekhelyen egy mezte­len, vadkinézésü, őrültnek látszó nő guggolt, ki a szo­katlan fény s az emberek láttára kezeit kitárta s sirva könyörgött : „Ebes vagyok, könyörüljetek rajtam, adja­tok húst s engedelmeskedni fogok.“ — E zug, melyben szalmán, mindenféle piszkon, s egy tálban rothadt bur­gonyán kivid egyéb semmi sem volt, e zug, melyet sem napfény, sem kályha nem melegített, lön az embertelen „testvérek“ által, e társnéjuk lakhelyéül kiszemelve; 1848 óta s igy 21 éven becsukva tartották. A „testvérek“ 21 éven át naponkint elhaladtak e cella mellett s egyi­küknek sem jutott eszébe, hogy e szerencsétlen áldo­zaton könyörüljön. Félig ember, félig állat mocskos, so­vány, aszott testtel, beesett arczczal, kóczos piszkos fejjel lépett elé e borzasztó alak. Tekintetét egy pontra irányozva, igy térdelt e szerencsétlen áldozat a karme­lita szüzek zárdájában. A vizsgáló bíró Ubryk Borbálának rögtön inget adatott s a püspököt elhivatá. A püspök az áldozat láttára mélyen meg volt illetődve, az apáczákat egybe- bivatá s ez embertelen tettükért heves szemrehányások­kal illeté. „Ez a ti félebaráti szeretetetek ? ti fúriák vagytok, nem nők“ — igy szólt a haragragyult yiispök, s midőn a nők mentegetni akarták magukat, dörgő hangon rajok kiáltott: „Hallgassatok nyomorultak, el szemeim elől! ti vallásfertőztetők, el!“ A jelen volt gyóntató atya, egy öreg pap, azt a megjegyzést tévé, hogy a papi hatóság tudta ez iszonyatosságot, a mit a püspök s Spital hazugságnak mondtak, a püspök a gyóntató atyát s főnöknőt állásuktól azonnal felfüggeszté. Midőn Ubryk Borbálát kivezették, félve kérdezé : „Váljon nem fogják-e többé sírjába visszavezetni; a midőn azt kérdezék tőle, hogy miért lett becsukva, a természet alkotta halmoknál szokott lenni; meredeken emelkedik ez és mint egy gyászos eseménynek emléke sötéten, egyedül áll a síkságon. Ez a „Leichenhügel.“ Foglaljunk rajta helyet s vessünk egy pillanatot a mo­solygó vidékre, hogy némileg egyensúlyozhassuk a ko­molyságot. mely a magyart e helyen önkénytelenül meg­lepi. Szemeink a kanyargó kék Saalen végig futva Mer- zeburg városán akadnak meg. Hegyes tornyai gúnyosan tekintenek e vidékre, pedig egy hálás tekintet jobban illenék; mert közvetve bár, de őseink adtak neki léteit. Jóval közelebb két kisded falucska, egymáshoz igen közel terül el Oebles és Schletewitz. E helyen kelt át Henrik a Saalen, midőn Keuschbergen táborba volt szállandó. A sereg épen átkelőben van. Henrik egy kö­vön pihenve étkezik. De ime portyázó magyarok jönnek s merész közelről nyilazva háborgatják az átkelőket. Egy nyíl Henrik étkező edényét találja, mire egészen indignálódva „hier ist uebles und schlechtes Essen“ sza­vakra fakad és ad léteit a hasonhangzásu falvaknak. A A kő még most is ott van a két falu között levő iskola előtt. Senkisem tudja, hogy honnan az itt a síkságon, de a regét, mely századok óta hozzá kapcsolva van, ismeri mimienki. Távolabb valamivel áll egy elhagyott templom. A műértő ezeréves építészeti emlék gyanánt, a nép pedig egy városka magyarok által lett végpusztulásának tanú­jaként tiszteli. Mennyi, és mily óriásiaknak kellett e nyomoknak lenni, hogy egy ezer évnek viszontagságai sem tudták azokat a nép emlékéből kitörleni. S a domb, hol ülünk a Leichenbügel, a közvet­len köriilte levő térség, a Leichenfeld; a komolyság mely itt reánk nehezedik vájjon mit jelent? Talán azt, hogy itt volt a barcz a legdühösebb, s hogy az itt el­esett ősöknek ezreiről nevezi a nép e tért a tetemek mezejének; talán azt, hogy miként a nép hiszi, itt e domb alatt nyugosszák a dicső ősök nehéz küzdelmük­nek fáradalmait. N. Gy.

Next

/
Oldalképek
Tartalom