Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-06-06 / 23. szám
II. évfolyam. Szombat, június G. 18G8. 4)0 szám. Szerkesztői és kiadó iroda : NYÍREGYHÁZÁN, Széna-tér 121-ik szám alatti házban. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt 80 kr. bélyegdijou kiviil niimbn háromszor liasábzott garmond-sorórt 25 Kr. o. é. fizetendő. Előfizetési dij : A kiadó-hivatalban egész évre . 5 Ír. 50 kr.- Házhoz vagy postán küldve' G Félévre .........................., . . 8 „ F vnegyedre .............................. I „ őO kr. l lirdclésck dija : minden üt hasábos petit- sor egyszeri iktatásánál f> kr.. tühhszö- rinél -1 kr. Hélyegdij 30 kr. Vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden szombaton estN. A felsőtiszavidóki Gazdasági-Egylet, a szabolcsi Honvéd-Egylet és a nyíregyházi Terménye,sarnok- hiteles közlönye. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad : Haasensteiu és Vogler Bécsben, Hamburgban, Berlinben, M.-Frankfurtban, Baselben és Lipbsében. — Pesten : Zeisler M. Vilbimsliáníóí a tetőre! (Vége.) Segélyt, könyört kér a szenvedő emberiség,— legszivhezszólóbl) példáit látjuk ennek az irrek, a féniek, a skótok, a keleti poroszok ember- és természetverte népeinél. Ha az állam nem hallgatja meg, vagy éppen elutasítja e nyomorgókat kérelmeikkel : akkor a kétségbeesés elkeseredettsége ellene esküszik az államnak, és az ezerekből, kiknek ha munka és kenyér adatott volna — becsületes, jótékony munkása lett volna a közüdvnek, — azon ezerekből lesz gyilkos rabló, gyújtogató, lesz átka a társadalomnak, melyet önnön roszlelkiisége idézett fel saját fejére. Megbomlik az élet-, a jog-, a vagyonbiztonság, mesterséges kezekkel ápoltatik az egyéni és polgári erkölcs földjén az elfajzás mérges burjána, mely pedig ragadó lázzal szokott tova barapózni, és sokszor egész tagokat kell megcsonkítani a miatt, ha az egészséges állapotot ismét visz- szateremteni akarjuk. Ily testesonkitások pedig rendesen veszélyterhes vérvesztéssel szoktak együtt járni — a társadalomban. Azért nem jó bevárni a vészharang kon- dulását, a legtöbb esetben ez csak jelzem, de elhárítani nem tudja a megjött vészt. Késő akkor kezdeni meg a gátrakást, midőn a megdagadt ár már-már túlcsap a medren. Az óvatosság a biztonsági szülőanyja! A láz, melyet a munkafelosztás egyenlőtlensége, a vagyonosok és a vagyontalanok száma közti aránytalanság, a vagyonosok munkaadási és díjazási egyedáruságában gyökerező zsarnokság a munkások ellenében, a mmikaszabadságnak kiváltságolt munkás-egyletek általi korlátozása és még számtalanképen nehezedő terhek — a nyomott nép emberi önérzetében felkorbácsolnak : természet- és jogszerű fellobbamísa az igazság haragjának, mely oly régen és oly hasztalan kiáltoz a törvényalkotó testületek érzéketlenségéhez. A munkahiány és az állam gazdátlansága mind bujábban tenyészti a kenyérszükséget. A társadalomban uj és uj válságos kérdések merülnek fel és várnak megoldásra. Az ifjak a nehéz életszükségleteknek még nehezebb fedezhetése miatt családi élet alapítására gondolni is alig mernek, miből azon statisztikailag- igazolt tény foly, hogy az örökség nélkül árván maradt nőknek több mint kétharmadrésze kézimunka után látni kénytelen; de ez még rendjén van, mert munkálnunk mindnyájunknak kell, de ha ezen több mint kétharmadrészből egy harmadrész sem kap munkát, — ez már anynyira nem rendjén van, hogy ha a társadalom nem gondoskodik arról, hogy a nő egyéb is lehessen mint nevelőnő, varrónő és szülésznő : akkor vegye fejére a felelősség azon terhét, melyet a társadalmi magán és nyilvános erkölcsnek rendszeres megmérge- zése által idéz elő, midőn az elhagyatott, a munka nélküli gyámoltalan nőt kétségbeesésében oda kényszeríti, hogy magát ember- gyalázó bűnök és kenyérkeresetmód karjaiba, vagy a könyörületesebb folyam hullámaiba temesse. Azon szűkkeblű sophismák, melyek e kérdésnél rendesen azt az elnyűtt érvet koptatják, hogy „a nőnek természetes hivatása . . . igy és amúgy; mert hát azonképen, minélfogva . . . tehát a nő nem lehet az a mi — mi“, régen — igen régen megdőltek a természet azon bölcsességén, mely ember és ember között nem tesz különbséget rendeltetés szempontjából, legalább oly különbséget nem, mely emberi és társadalmi egyenrangúságát veszélyeztetné. O mindnyájunknak egyaránt édes anyánk. Minél növekvőbb a szükség, mely a korlátok közzé szorult nőnemre nehezül : annál égbekiáltóbb a mulasztás, ha a társadalom régi bűnét jóvá tenni nem igyekszik. íme tehát az úgynevezett női kérdés a felszínen. És még hány T Ä R 0 / A. A varsói iiiniekiiitek. Történeti beszély Gyöngyösy Sálliwrltu]. (Folytatás.) Nemtelen kiszámításáéi — mert a templomból közelebbi úton ellehetett volna jutni az Ávsonálbn — a foglyokat n Pothorodeozki-paiota felé vezették; még csak alig haladhattak néhány perczig, midőn Varsó tornyaiban meg/üdültük a vészharangok s a nép „tűz vau, tfiz van!" kiáltással rohant előre minden irányhói; valami óriási fiistfolleg terült szét a város felett, melyet a feltámadott szélvész most darabokra tépett, ma jd újra így átláthatlan tömeggé vert össze. A Potkorodeczki-palota égett! Midőn n kíséret a foglyokkal a palotához ért, már tűzóriások nyújtogattak ki lángnyelveiket a tető nyílásain, a vékony hóréteg, mely mivel a folytonos viharok elhordták a havat — csak imitt amott borította a tetőt, már olvadni kezdett; de a természet ezen tűzoltó eszköze kevés volt a belső gyuladás eloltására. Az emelet ablakaiból kiömlő láug, mely a falakon kúszott fölfelé egyesült a tetőzetet belülről hamvasztó tűzzel; de a hó olvadása miatt nedves zsiudelyzet még fel nem lobbanhatott; hanem u vastagon kiomló füst annál iszonyatosabb látványt mutatott. A palotta előtti tért mozdulatlan merevséggel katonaság foglalta el, de a kik sem magok nem siettek, sem másokat nem bocsátottak a tűz oltására. E közben az égő palota első emeletének ablakában megjelent Gyurovics százados, arcza és kezei undorítókig véresek valónak, mint vérszopó tigrisé ki élő lényt outa szét — és parancsoló a foglyok kíséretének megállapodását; mialatt a velő bentdevö katonák valami élettelen tömeget vonszoltak az ablakhoz. Borzasztó látvány! Rémes sikoltás hangzik a nép ajkairól; a foglyok elsápadva takarják el szemeiket. . . azután némaság, halotti csend terül el, csak valami hideg borzadás futkossa végig a tagokat . . . A palota ablakába az öreg Pothorodoczki gróf véres hullája egy rúdra akasztva tétetett ki. Saját palotájának ablaka lett a bitó, hová a hóhér szemlére téteté; a ki gúnyosan mutatván a halál- Szerk. pl. bin. h. ban is tisztes arezra, a halál országához hasonló csendet következő, büszke kiejtéssel mondott szavakkal törte meg : „Így bűnhődik ki felségsértő s urához hűtőién!“ „Irtóztató! Irtóztaté!“ kiáltja a nép felbőszült haraggal, s mint méh köpiiben, midőn a kis társaság heréit hányja ki, vészt jósló s fenyegető zúgás kezd hallatszani. De a százados jól érti miként kell a támadó tüzet leönteni, minden előleges figyelmeztetés nélkül, tüzet vezényelt a népre s a fegyverek ropogása golyók fütyülése, néhány jajkiáltás után, a nép rémülten futott szét, s egyedül maradtak a szerencsétlen áldozatok ! E közben azonban már a tűz félelmesen terjedett tovább, a lángnyelvek már a tetőn kívül öltögették pusztító fulánkjaikat, s mintha égő folyam futott volna végig rajta, egyszerre lángba borult az egész tető; Gyurovics melegnek érezvén a palotában való szállásolást, miután katonái vele egyetemben még egy ideig raboltak és romboltak volna, elhagyta azt s lejővén az ut- czára, egyenesen a foglyok közelébe lépett s lassú hangon, melyet csak azok értettek, kikhez a szavak intézve valónak, e néhány szavakat súgá : „Jobban tetszik igy? Sógorotok akartain lenni, gőgösen elűztetek, most hóhérotok leszek!“ „Alávaló!“ kiálta Hedvig s borús tekintetét elfor- ditá nehogy csillogó köuyjeit e vadállat meglássa s kigúnyolja. Nem akarjuk megkísérteni som azon fájdalmas érzelmek leírását, melyek e pillanatban a Hedvig keblét kitöltötték. Nincs valami kínosabb, nincs a lelket eniész- több azon önvádnál, melyet erezünk akkor, midőn szomorúan kelle meggyőződnünk a felöl, hogy a bennünket s hozzánk tartozókat ért legnagyobb szerencsétlenségnek okai mi voltunk. Ily eseteknél igen nehéz a zaklatott kebelnek vigaszt találni, s az emberi természet és véralkat különbözőségénél fogva azon eset szokott beállani a szerencsétlen emberre uézve, kivált a gyengébb jellemeknél, hogy vágj- öngyilkosságra vetemedik ; vagy az eszmélet hagyja örökre el; vagy a mi erős jellemeknél szokott megtörténni, felmagasul a lélek s erős küzdelemre kél, hogy a vészt, melyet felidézett, eltávolítsa, s ha még lehet, mindent jóvá tegyen. Ily iszonyú kedélyállapotban volt Hedvig, ö azonnal önvádlólag ismerte be, hogy engedetlensége vagy makacssága folytán ez iszonyú veszélyt ő idézte fel : szemeit nem merte felemelni, egyik oldalon atyjának véres testétől reszketett, félt az annyira szeretett édes atya hullájára tekinteni, nehogy a fénytelen szemekből borzasztó Ítéletét olvassa ki; másik oldalon férje a hű, a szerető Wladiszláv, ki most talán a vérpadra fog hurczoltatni; itt Arthur, amott a kocsin a még mindig ájulton fekvő Adél, kiket boldogtalanokká tett, a kik az életben talán sohasem látandják egymást, s a kik előtt mint egy boszuló Cherub ö állotta el lángpallossal az éden ajtaját : mindezen gondolatok kiűző önvád.súlyaként nehezedtek lelkére s gyengébb lelki erő mellett nem bírta volna kiállaui a benső nagyszerű tusát, de ismert jelleme s lelki ereje győzedelmesen állotta ki azt, s mintegy erőt merítve belőle, büszkén emelte fel fejét, s valami tervet forgatván elméjében, nyugtalanul tekintgetett szét maga körül. Wladiszláv és Arthur szótlanul állottak az őrök között, saját fájó gondolataik által elfoglalva, talán az esemény indokait fürkészve, mi tudomást sem láttattak venni a körültök történtek felől. Adél lassanként magához tért. Ki tudja, nem jobb lett volna-e a talán boldogabb álmok karjain pihennie, mint a rémes valóra ébrednie? Homlokát parányi kezeivel megsimitva kezdett csendesen felemelkedni fekvő helyzetéből; még sorsának teljes öntudatával nem is bírva, tán még mindig azt Ilivé hogy álmodik -— tekintett szét, s az első arcz, melylycl lázban égő szemei találkoztak a kocsija mellett álló Gyurovics szemtelen vigyorgó arcza volt, ki is látván a grófnő ébredését kíméletlen élczczel szólott hozzá guuyoros hanglejtéssel. „Jó reggelt grófnő, nem volt kissé kemény a menyasszonyi ágy?“ s míg éleze felett öumaga egész kedvteléssel kaczagott, a grófnő kezeit akarta illetni s a kői si hágcsójára lépvén, bibetetleu udvariassággal igyekezett segíteni őt a felemelkedésben, mit Arthur meglátván, villámgyorsasággal kétfelé lökvén maga mellől őreit, a kocsi mellett termett, s oly hatalmasan ütötte öklével homlokon Gyurovicsot, hogy az megingott lábain. „Gaz rabló — kiálta fel Arthur — meggyilkolhatsz bennünket, de e tiszta ártatlan angyalt érintened nem szabad 1“ A századost dühében elfutotta a vér, parányi szemei mély üregeikből kidagadtak, orrlyukai mint a száguldó paripáé kitágultak, egész teste vonaglott s a düh miatt eszmélete elhagyni látszatott: mígnem végre hódoltságából magához térve tajtékzó ajkaival a dühösség legéktelenebb hangján kiáltott tel : „Hah szemtelen kölyök, ezért véresen meglakolsz!
