Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-04-18 / 16. szám
ly nieg- t szabad agoknak ne áll e 1 A tör- ii, puszta 3m csecsben és értelmet, i semmit, _ 3'ny nem is léteznék. Ilyenek pl. a csecsemők, vagy a halottak. De a ki élni és haladni akar, annak tenni, cselekedni kell : és ha jó úton jár, akkor a jó törvény támogatni, segíteni fogja! Éhből látni való, hogy a legjobb törvény is csak a munkás, iparkodó embernek válik előnyére, hasznára! Munkás ember kell a törvényhez, különben csak Írott mulaszt, melylyel senki jól nem lakik. Nem egy példát lehetne felhozni, mely bizonyítaná : hogy az ügyes, képzett, munkás ember rósz törvények mellett is boldogul, mig a henye, do- logtalan naplopón a legjobb törvény sem segithet. Szóval, akár mely oldalról tekintjük ezen kérdést : hogy boldogulhat a nemzet? — úgy járunk mint a Mádi zsidó, mindig ezen egy gondolatra térünk vissza : egyedül a munkában rejlik a boldogulás titka! Bár hir- és dicsvágyó épen nem vagyok, mind a mellett szeretném, hogy ez egy esetben hangom az egész hazában hallható legyen, hogy mindenkinek fülébe kiálthatnám: ha jólét és boldogság után sóvárogsz, munkálkodjál! és ezt addig kiáltanám, mig e haza mindenik fia magába nem szálna és boldogulása forrásait önmagában nem keresné! Mert az, hála az égnek, elmúlt absolutisticus korszak nyomása alatt, melyben annyira nemzeti önállóság és szabadság után sóvárogtunk, sokaknál azon meggyőződés fejlődött, hogy mihelyt alkotmányunkat visszanyerjük, azonnal általános jólét és megelégedés fog e hazában terjedni. (Vége következik.) Nyirfaloiubok. VII. (Spiczig-Iczig és társai gálában és pongyolában.) Ámbár ez a madár-egér természet nagyon dívik 1861 óta, s így ama fennebbi példabeszéd nem hogy álterálna valakit, de sőt bnzdit és gyulaszt hasonnemii manoevrirozásra. Kivált mióta dr. Ágay-Spiczig-Iczig- Csicseribors barátunklében oly felségesen sikerült car- riéret mutatott fel e téren a magasra törő nemzedéknek! íme Nr. 1. Ő méltósága mily kedélyes naivsággal bevallja született törvényhozó társai körében (hol azonban a falaknak is füleik vannak s a kövek és gerendák is beszélnek) hogy ő bizony, ha másokkal nem lehet, holmi plebejusokkal társalogni sem tartja méltósága ni- veauja alattinak, azonban a hanté volée és crérne körben azt mondja e tolakodó canaillenak : „fi done! ich kenne dich nicht!“ — Hát Nr. 2. 3. 4. barátaink mily telivér demokraták a zöld asztalnál, de sőt a fehér asztalnál is, bizonyos alkotmányos ünnepeket megelőző napokon, — s azután ? — el az alkalmatlan álarczczal s azonnal előtűnik a XVI. századbeli spanyol grand merev és megközelithetlen arcza, mely becsületére vá- landott egy II. Filep etiquette-kába udvarának. — Álljon elő ön is Nr. 5 polgártársunk! ki oly nemes büszkeséggel hivatkozik polgári származására és ypsilonta- lanságára, oly hatalmasan militál a magas fénykörök hazafiatlansága, elvtelensége és rideg szűkkeblüsége ellen, hogy önre önkénytelenül is „szájat tátunk, hogy nagy legyen vivátunk“ — azonban néhány nap, nehány perez múltával, épen azok előtt, kiket imént annyira ledorongolt, hitvány rabszolgaként hajlong (Péter barátunk műszavaként : „winklibe teszi magát“) és a földnek porában csuszkái kevesebb mint emberi alázattal! — Ah bocsánat, pardonnez vous nagy férfiú Nr. G, hogy önről mind ez ideig megfeledkezett árva fejünk szánandó szórakozottsága! Ön oly meghatólag és szellem- dúsán fejtegeti előttünk az igazság hatalmát, fönségét, diadalmát, hogy akaratlanul is felkiáltunk Shylokkal a velenczei kalmárból: „igazságos biró! második Sámuel“ — azonban oh csodák csodája! (melyet az Idők tanúja et Comp. méltán megörökíthetnének) mintha csak a Kárpátvölgy azon táján bolyonganánk, hol egy pisztoly- lövésre közel öt első perczig felesel a viszhang, egyetlen kiáltásunkra az örökös refrain hangzik az érdekeltség ajkairól: „vak vagy-e te szent igazság? neked látnod kellene“. — No no ifjú barátunk Nr. 7! ne húzódozzék körünkből, ne rejtőzzék el az ismeretlenség alaktalan zűrjébe, hiszen ön is sokkal nevezetebb hazai celebritás, semmint photographiáját nélkülözhetnék. Ön oly kemény gyerek, mondhatnám „vas ember“ volt valaha a nemzeti zene és táncz szempontjából (Jókai tán „fene gyerekének is mondaná) és most? — most con amore, sőt mint valami Orlando furioso járja azt a . . . (bocsánat az olvasótól) azt a veszekedett zepperlit, mint valami seeligen Andenkens Bach-huszár — Chysnovizben — midőn a múlt évtizedben megkapta dekrétumát, mely őt ottani túlszerény állomásáról Ko- mitats-Vorstanddá avancirozta a czivilizálatlan, a német kultúrának meghódítandó Magyarországban. ■— Mit nevet oly édesdeden ön öreg ur Nr. 8! Nem hallotta sóba kedélyes Horác apánk intését : quid rides ? de te fabula narratur? Nem tudja, hogy mi újságírók — ön kedvencz szójárása szerint „skriblerek“ — szabadalmazva és képesítve is vagyunk az egyént nemcsak külsőleg, de szive legtitkosabb rejtélyéig ismerni ? Elfeledte ön, mint adja otthon a vénséget, kinek fejében csúz, derekában farzsába s lábaiban az áldott podágra, s midőn kedves (?) Xantippejétől megszabadulhat, mint adja ismét Adonist, Párist s több eféle pajzán gavallérjait a mythosznak annál a hamiskás brunettenél, abban a . . . hogy is hívják utezában, Nro nem jut eszembe, hányadik alatt ? — Most nevessen már kérem szívesen 1 — Elment, eltűnt, elpárolgott, s vele egész környezetünk, a Tartuffeök, Babel-lovagok, Knitteliusok denevérhada. Csupán Frau Mutter Nr. 9 marad a téren, sopánkodván kegyetlenül, hogy igaz biz az, mind egy szálig igaz, romlott a világ, nem is lesz többé oly jó, oly bölcs és boldog mint volt a mi időnkben! . . . Már édes Frau Mutter (majd azt mondtam Groszmama!) szólanék én erre is valamit, elmondanám, hogy kegyed is csak olyan Éva asszony unokája lehetett valaha mint a modern könyelmü nemzedék; hogy akkor is voltak farizeusok és publikáuusok, Falstaffok és képmutatók, akkor is uralkodó hatalom és ünnepelt divat volt a köny és mosoly, a bűvös szempár és tünde arcz, hogy ... no de csitt, meg van írva, hogy mint a holtakról, úgy a nőkről is „aut bene, aut nihil“, mert máskülönben : „Jaj nekem, jaj annak a ki engem Verset Írni búmra megtanított,“ — és Csemátoniként : „szent Quota ora pro nobis, s legyen nekünk irgalmas a közös ügyek Istene.“ X. Y. Szuk Ró/,a hangversenye. Az érzemények árja borítja el keblemet, midőn — csendes magányomban — Íróasztalomhoz ülve tollat fogok, a múlt napok élményeit leírandó; hasonlóvá lettem az ébren is álmadozóhoz, nem törülhetvén ki lel- kemből ama benyomást, melyet oda vésett a — húsvét vasárnapján — Nyíregyházán élvezett hangverseny. Még most is : „Harmonieen hör’ ich klingen, Töne süsser Himmelsruh.“ És hiszem, velem érzik ezeket mindazok, kiknek volt alkalmuk — velem együtt — a világhírű művésznő, Szuck Róza k. a. és a jeles művész Eperjesy István ur játékában gyönyörködni Szuck Róza k. a. játékára térve, azt kell állítanom, hogy ez minden bírálaton kívül esik. — A köny- nyüdség, kecs és kellem, melylyel a kisasszony hangszerét kezeli, a véghetlen, bámulandó gyorsaság, melyet gyönge ujjai kifejtenek, midőn azokkal gordonkáján — nem fut, szalad — hanem végig rohan, alig hallható, hibátlan, tiszta „pianissimo“-i, miket — mint egy más világból átzengőket — vélünk hallani : bámulattal töltenek el bennünket. Eperjesy István urat illetőleg, kit jelen alkalommal másodszor volt szerencsénk hallani, azt kell állítanom : hogy könnyű, jeles, hibátlan, biztos játékával, — a világhírű művésznő mellett is, — igazolta és bebizonyította azt, hogy ő is egy a hivatottak — egy azon kevesek közül, kiket a művészet istennője — még a bölcsőben — csókjaival illetett. Rá illenek hegedűjére a költő eme szavai : „Aranyremény, tündérálom Szól benne.“ Nem hagyhatom említés nélkül, egy igen jeles tulajdonát, azon nemes nyugalmat értem, melylyel — T Á R 0 Z A. A varsói meueküitek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) Midőn a reánk irányzott s közelről történt lövés megijeszté a nemesvérü állatokat, épen az indulás pillanatában, egyetlen rántással eltépték a fékszárakat s feltartóztatlanul rohantak a sötét éjszakába; vastag fekete felleg takarta el az égnek utolsó csillagát is, oly korom sötétség vett körül bennünket, minő nem volt tán akkor sem, midőn Isten napot, holdat s milliárdnyi csillagokat még nem rakott az ég sátorára. Mig az erdőt el nem hagytuk, úgy éreztük, hogy a száguldó állatok a rendes úton rohantak Varsó felé. Erősen szorítottuk magunkhoz fegyvereinket, a farkasok ordítottak körültünk mindenütt, és emberi segítség, élő lény nem volt sehol; a kocsiból kiugrani annyi lett volna, minta bizonyos halálba rohanni, s vagy szétzúzni fejünket a köveken, vagy a mi még irtózatosabb, a vadállatok zsákmányául tenni ki magunkat. Azt hittük, hogy a lovak kifáradván, csendesedni fognak. Csalatkoztunk. Midőn az erdőből kiértünk, lecsaptak az útról, hegyen-völgyön rohantak fáradatlanul; a kocsi rúdja már darabokra tört, most már erősen kelle megkapaszkodnunk, hogy az erőszakos zökkenések között ki ne lökessünk s igy egymástól el ne maradjunk: a kerekek recsegtek, a kocsi minden darabja inogni kezdett eresztékeiben s már minden pillanatban lehetett várni szétrobbanását; de az erős szerkezetű jármű kibírta e nagyszerű próbát. Közel egy órája lehetett már, mióta czéltalan össze-viszsza ismeretlen tájakon burczoltattunk s im a sötétben előttünk valami fénylő simaság terült el, mint egy ezüst szalag, de melyet a roppant setétben kivennünk nem lehetett ; a fehérség határai elmosódtak az éjben, s pillanat múlva ismét semmi sem volt látható. Meg egy perczig haladtunk, midőn Wladiszláw a rémület kétségbeejtő hangján kiáltotta el magát : „Ha még lehet, le a kocsiról, előttünk a Visztula van!“ Erős borzadás futott végig tagjaimon, mert Wladiszláw el sem végezvén szavait, kiugrani készült, de lábai valami szíjba megakadván, kibukott s fővel lefele, mint egy a kocsi oldalához kötöztetve függött. Ez volt a legiszonyúbb pillanat! Ha én kiugróm, Wladiszláw menthetetlenül veszve van; ha őt visszaemelem a kocsira, mind a ketten veszve vagyunk, mert ezen idő alatt már csaknem a folyam partjához értünk. Nem volt csak egyetlen rövid pillanat. Ez alatt kegyedre gondoltam Adél! s azon elhatározással, hogy Wladiszláwal vagy együtt térek haza, lábát igyekeztem kiszabadítani, hogy igy ő földre esvén én is utánna ugorjain. Nem bírtam vele! oly erősen volt oda kötözve, hogy csak késsel lehetett volna a szíjak szétvagdalása után kiszabadítani. Erre már idő nem volt. Előttem tátongott az iszonyú mélység; kocsisunk eszméletét vesztve jajgatott a bakon, görcsösen kapaszkodván meg; már azt hittem minden veszve van, a folyam tükre mint túlvilági kisértet, mint alvilági folyam tiindöklött fel előttem, mig egyszer — azt hive, hogy utoljára — felcsillámlott előttem a kegyed angyal arcza Adél, s egy végső Isten hozzádot rebegve vártam a halál fagyasztó ujjai érintését. De im az utolsó pillanatban eljőve Isten s kinyujtá a sötétben szabaditó kezét; — felettünk a sötét felleg ketté hasadt, a repedésen gyér világosság szállott alá, s e fénynél egy magas nő alakja tiint elő, ki felemelvén kezeit, éles hangon nehány előttünk ismeretlen hangzású szavakat kiáltott, s e parancsszóra lovaink reszketve megállották, mintha egy felsőbb lény szólott volna hozzájuk s megértették volna parancsolatját, meg sem motszantak. Áz izzadtság csurgott szegény párákról A megállapodás után első gondom volt Wladiszláwot kiszabadítani veszedelmes rabságából, ki is hála Istennek csak nagyon csekély sérülést szenvedett. Jó darab idő telt el, mig kétségbeesésünkből magunkhoz tértünk s megszabadulás teljes öntudatával bírtunk; különösen szegény kocsisunk, sehogy sem akarta elhagyni helyét, folytonosan erősen kapaszkodott, azt hívé, hogy még mindig tovább ragadtatunk; végre nagy nehezen sikerült eszméletre hoznunk, s mig ő a széttépett szerszámok s a megrongált kocsi némileg használható állapotba hozatalával foglalatoskodott : mi szóba ereszkedtünk megmentünkkel, s bár hosszasan társalogtunk vele, nevét kérésünkre sem mondotta meg, arczát sem vehettük ki, hogy őt felismerhetve jótéteményét meghálálhatnánk. Oh mert nélküle most hullám sir takarna bennünket! . . . Kiejtéséből annyit észrevettünk, hogy nem bazánkbeli, s ha szavait hallanék, bizonyosan reá ismernénk, de különben reményünk sincs feltalálhatására. Mily élénken kérdezősködött a történtekről, utolsó részletekig tudakozódott a százados felől — kinek nevét elhallgattuk — nagy részvéttel hallgatta a György' szerencsétlenségét, megismertette a helyet magával hol a kocsiból kibukott. Olyan volt mint egy jóltevő mint egy szabaditó nemtől Oh Adél, mi sokat, mindent köszönhetünk ez ismeretlen nemtőnek! . . . Midőn kocsisunk nagyjából készen volt a kocsi és szerszámok rendbe hozásával, ismeretlen szabaditónk, egy közeli útra vezetett bennünket, s miután az irányt, mely felé tartanunk kell — kijelölte, a mint jött, észrevétlen tűnt el szemeink elől; aztán a többit tudja kegyed is, szerencsésen haza érkeztünk.“ Mig Arthur ezen eseményeket elbeszélte, Adél lázas fejét az ifjú vállaira hajtotta, keble oly hallhatólag dobogott, hogy Arthur több Ízben akarta félbeszakítani elbeszélését, de Adél azon Ígéretére, hogy erős lesz, ismét tovább folytatá : e közben arczaik egymáshoz simultak, lehelletök — mint virágillat a légy fuvalommal egyéolvadott s midőn az elbeszélés véget ért, ajkaik egy boldogító csókban forrottak össze, Adél kebléből mély sóhaj emelkedett s kibontakozván a túlboldog ifjú karjai közül fájó hangokon szólott : „Oh Arthur! keblem fájdalmai ismét megújultak, mi közel voltak önök a halálhoz a sötét a kíméletlen halálhoz; a lelkeinket egymáshoz kapcsoló rózsaláncz mily közel volt a széttépetéshez, mily közel volt e lázas e nyugtalan szív a szétrepedéshez! Oh én e fájdalmat túlélni nem lettem volna képes. De hála oh ezer hála néked jó Istenem, hogy e létem fáklyáját kioltó pillanatot megérnem nem. engedéd! . . .“ Mig szavai közben a grófnő szemeit az égre emelé s térdeire hullott, egy valódi madonna volt ő, kinek látására vallásos érzelem ragadja meg a kebelt, mellé borult Arthur is s lelkeik együtt emelkedtek a hálaadó kebel szent érzelmeinek szárnyain a mindenhatóhoz! A szerelem történetének e megható jelenete után felemelkedtek mindketten, s mintha az imából megnyugvást, bátorítást merítettek volna — a grófnő zongorája mellé ült, s a szerelem tündérkertjének bájos virágai között andalgott dalában; az ifjú mellette állott s leikével követte kedvesének magas ábrándjait. Oly boldogok voltak e pillanatban! . . . Hadd ábrándozzanak, ki tudja lesznek-e valaha és mikor lehetnek ismét ily boldogok ? I Mi menjünk tovább, tekintsünk a társalgó terembe s nézzük meg mik történnek ott e pillanatban ? Ismét meglepetés vár reánk a mint a terembe léptünk, első tekintetre Babilas tűnik szemünk elé inasi egyenruhájában, a mint épen egy levelet ad által a teremben levő urak egyikénék. Oly sima, oly alázatos külsővel bir, hogy ha arczát jól meg nem jegyeztük volna, nem ismernénk reá. (Folytatása következik.)
