Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-04-11 / 15. szám
tisztelet, becsül es, ertleni es kitüntetés mii- giítól következett, csak a név lett légyen meg! Hát ha még e névre a telekkönyvben egy jó csomó hold föld volt bejegyezve, akkui- még hódítóbb, még győztesebb fényben ragyogott! Ez a „nevek“ korszaka volt : most bekövetkezett a „névtelenek“ ideje, a munkások, a tett embereinek nappala, a nem születés, hanem a szellemi vagy anyagi munka által szerzett érdem világa. Tisztelt polgártársaim! Önök a munkás osztályhoz tartoznak : azért ne tűrjék, hogy afféle nélkülözhető fölös számú emberek önökkel azért, mert önök munkás emberek, megvetőleg bánjanak! Jussanak fontosságuk önérzetére, fejleszszék magukban azon öntudatot, hogy munkások ellehetnek olyanok nélkül, kik nem dolgoznak, kik semmi egyebek e világon mint urak, de ezek nem lehetnek el munkások nélkül! Dolgozó ember munkájára mindenki szorul; jó munkának mindenkor megadják az árát, s a szintén munkálkodó polgártárs pénze csak olyan jó, ha nem jobb, mint azoké, kik nem dolgoznak soha, sem szellemileg, sem anyagilag. A munkások segítik fel az ingyenélőket az uraság polczára, azért ne is várjanak ezektől segítséget, mert ők maguk a munkások segítségére szorulnak. Valódi segítséget csak a munkától, még pedig a magunk munkájától várhatunk. Mégis vannak igen-igen sokan, kik a maguk valamint a haza boldogulását egészen mástól reméllik. Legelső helyen a kormány az, hóimét azt gondolják, le fog hullni az áldás mint a manna az égről. Való ugyan, hogy a kormányoknak a népek s nemzetek életében fontos szerepük van, a kormányok sok jót, valamint sok roszat tehetnek : de egy népet boldogítani, azaz általános jólétet és megelégedést előteremteni, annyi ereje egy kormánynak sincsen! Csak azon nép boldogulhat, mely maga fárad, dolgozik boklogátásán. (Folytatása következik.) T Á R C Z A. A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) Láttatok-e angyalt már lehajtott fővel, kezében lefordított fáklyával, szomorú fűz vagy ciprusok árnyában állani a temetőben valamely sirdomb felett ? Égy ilyen, de élő angyal közelébe értünk, midőn a már előttünk ismeretes palota egyik szobájába léptünk, a különbség csak az, bogy az élő angyal nem sirdomb, hanem zongorája fölé bond. Pedig minő nagy a különbség egy sir és egy zongora között! Amabban gyász némaság honol, ebben öröm és fájdalom hangjai tanyáznak. De hát magában nem épen olyan néma-e a zongora mint a sir? A parányi kéz tündérújjai végig repülnek a billentyűk során, és a hangszer bús sóhajokban rezeg, majd mint földön túli zengemény suttog édes-bús titkokat. És a sírok nem sóhajtoznak-e, s nem suttognak-e édes-bús titkokat ? Az élet nagy hangszerében nem volt-e egy-egy billentyű a lenn nyugvóknak mindegyike, melyek egykor egy nagyszerű harmóniának voltak különböző hangjai ? ! Minden sírban tehát egy óriási hangszer egyes billentyűi rothadnak. Széttört zongora és egy temető, nem rokon fogalmak-e ? A művész kezek nem tudják-e összerakni egy széttört hangszer darabjait? Azt mondják az ily hangszer mindig becsesebb és andalítóbb hangja van! Ah! és a sírokban nyugovókat nem rakhatná ösz- sze újra egy hatalmas kéz ? A mindenható ujjai, a min- dentalkotó és szétbontó kezek nem hangolhatnák újra fel a néma sírokat. Egy óriási hangszer és egy mindenható ? Gondolkozzatok! De térjünk vissza zongorájára boruló angyalunkhoz, ki nem volt más mint Adél grófnő. Egyedül van szobájában, midőn beléptünk; a tisztaság, mely vakítón tündöklik mindenütt, egy kápolnává szenteli e lakot, melynek ábrándos lelkű papnője ő maga. ügy látszik, hogy gondolatjai egy ismeretlen szellem világban röpkédnek szerteszét, s e röpke gondolatoknak szárnyakat a lelket elbűvölő zene hangjai kölcsönüztenek; mert szét-széttekintve — mintha talán félne, hogy valaki meglopja titkos gondolatijait — újból el-el kezd játszani; fájó érzelmek hulláma csapkodja végig a húrokat, majd a hullám széttörik, csendesen lebeg tovább a hajó, már látszik a part, öröm dagasztja a vitorlákat, már a kikötőbe ért, de uj vihar zúdul, kidobja a hajót GAZDÁSZAT. Ha a Nyír környéket bejárjuk, már majdnem minden nagyobb gazdálkodásban vasekéket, vetőgépeket, számos gőzgépeket, gőzmalmokat, s gőzcséplőgépeket találunk. Nem czélom itten azt bebizonyítani, menynyire emelkedett az ipar, hanem az, hogy a tisztelt gazdálkodó közönség érdekében, mennyire szükséges volna egy kisszerű, de mindamellett a szükségnek megfelelő gépgyárat vidékünkön alapítani. Ha mostan valaki oly vállalatba akar ereszkedni, melyben gépezetek alkalmazása nélkülözhetlen; jól megfontolja, még pedig igen méltán; s ámbár az uj gépezetek megrendelése mostani ügyállás s az örvendetes igen nagy concurrentin mellett igen könnyen eszközölhető, nemkülönben ezeknek leszállítása s megrendelése a vidékünket metsző vasúti összeköttetés által könnyítve van, mégis azoknak beszerzése után azon nehézség fordul elő, hogy a minden gépet s gépezetet használat alkalmával nyomban követő szükséges, apróbb s nagyobb igazítások miként s hol eszközöltessenek. Nézetem szerint, hogy gazdálkodásunk a korszellemmel haladják, szükséges már anyagi érdekünket tekintve is, hogy minden gazdálkodó a drága kézmunkák elkerülésére, az olcsóbb s némileg jobb géppeli munkához forduljon. De hogy ez valósítható legyen, egyesüljünk s egyesült erővel alakítsunk Nyíregyházán, mint a vasúttal összekötött a Nyírségnek legnagyobb városában egy kisszerű gépgyárt, hogy ne legyünk kénytelenek nehezen megszerzett gépeinket igazítás végett Pestre küldeni, mi által az ottani drága munkán kívül a gépek ára még a vasúti föl- s leszállítás iszonyú költségeivel s a még drágább idővesztéssel terheltetik; alakítsuk ezt Nyíregyházán, mert ezen város vasúti állomás, a világgal összeköttetésben áll, mert ide a tüzelő anyagot, a kőszenet, legkönnyebben megszerezhetni, mert ezen város a Nyírség kereskedelmének központja. a sik tengerre, a zongora el kezd sírni keservesen; a grófnő is könyezik és fejét ismét lehajtja, s lelke ismét egy más világ felé repül. Mig a grófnő nehány perczig ily helyzetben maradt, észrevétlen lépett be Arthur, látta konyáit, hallotta hús sóhajtásait : de ő nem akarta háborgatni a szent fájdalmakat, jól tudta, hogy e könyek, e sóhajok legközelebbről őt illetik. Lassan közeledett Adél felé, ki csak akkor vette észre jelenlétét, midőn ez forró ajkaival kezét gyöngéden megcsókoló. Adél felrezzent, kö- nyeit letörlé s piczi ujjaival megfenyegetvén Arthurt, a szerelmesek között oly kedves feddő hangon szólott : „Arthur! édes jó Arthur! ez nem volt szép öntől! méltó volna haragomra, látja haragszom is, miért jött olyan csendesen? miért hallgatódzott?“ „Oh Adél — mond az ifjú fájdalmasan — ne haragodjék ream, hogy fájdalmát háborgatám, de mondja meg kegyed miért e könyek, miért e fájdalom, miért óh szóljon miért?“ „Igaza van Arthur és joga kérdeni, hogy miért e fájdalom, miért e könyek, oh hiszen ön ezeket látva könnyen jöhet azon gondolatra, hogy talán nem boldogít eléggé a gondolat, nem sokára egy rövid hó múlva öné lehetni, önnel osztani meg az életet: azt hiheti hogy félek e szivszakadva vártt jövőtől! Nem. nem Arthur, ön ezt nem hiheti, oly sokszor esküdtünk egymásnak ölök, kiolthatatlan szerelmet, hogy ezen eskükben kétkedni bűn lenne. "Oh Arthur! más okai vannak az én kényeimnek : egy fájó érzelem, melynek nevet sem adhatok, éhes sas- keselyű gyanánt szaggatja keblemet, és minél közelébb érkezünk esküvőnk határnapjához e fájdalom annál nagyobb, annál égetőbb. Oh Arthur én érzem nem lehetünk egymáséi talán soha, vagy csak nagyon sokára. Elmerengek gyakran, lelkem elé akarom varázsolni a boldogság korát, midőn majd öné leszek : és nem tehetem, valami sötétség tolakodik képzeletem elé, mely eltakar minden kilátást még képzeletben is a jövő partjaira! És álmaim, oh Arthur ha álmaim országának l‘é- mitő képeit ismerné! . . . De hallja legközelebbi ily nemű álmomat : Csolnakba ültünk ketten, a tenger oly sima és fényes volt mint egy ezüst lap, a hullámzásnak legparányibb fodrai sem voltak láthatók; mi oly felette boldogok voltunk, arakoszoru volt homlokomon, úgy emlékszem mintha esküvőre mentüuk volna egy templomba, mely a tengerparton volt; a templom falai már látszottak, lakadalmi nép zsibongott köriilte, virágokkal volt felékesitve mindenütt; már kilépni készültünk a virágdús partokra : midőn nagy hirtelenséggel sötét felleg kerekedett felettünk, egy óriási villám kétfelé törte De ne késsünk ám ezen terv kivitelével, ne halaszszuk ezen fontos ügy kivitelét későbbi időkre, mert azonkívül, hogy az idő drága, még hozzájárul, hogy saját érdekünk egy gépgyár létesítését kívánja; egy gépgyárt, a melytől merészen követelhetjük, szerszámaink s gépeink igazítását, s mely őrködésünk alatt állva, végezze anyagi érdekünket, oly közel érintő gépezeti munkáinkat. Tervezetem kivitele nincsen annyi anyagi áldozattal összekötve, mint a dolog távolról látszik, — mert azon szempontból kiindulva, hogy ezen gépgyár maga képezze magát azzá, a minek későbben lennie kell, egy szakértő s erélyes igazgatás mellett maga készíthet magának mindent s eleinte készpénzért csakis a legszükségesebb s nélkülözhetlen szerszámok beszerzését követeli. Azonkívül a tőkepénz beszerzése részvények kibocsájtása utján könnyen lenne eszközölhető, mivel ezen vállalatnak, mint minden a féle intézetnek, okszerű s rendes vezetés mellett nagy jövője nyílik. Régióiéin, hogy az itt bővebben, de nem kimeritőleg indokolt tervezet viszhangra ta- láland s azon ösztönnek fog nézetni, mely minden uj vállalat valósítására szükséges. M. L. S/iiilíolcsmegyci zsidó liitrokonniinhoz. Was sich soll klären, Das muss sich erst gähren. A magyarhoni izraelita lakosság majd minden rétegeiben mostanság rendkívüli forrongás mutatkozik. Nagy, hitfelekezeti úgy mint községi életünket egyaránt érdeklő események küszöbén állunk. Nem távol már az idő, a mikor egy, a kultusmi- niszter ő excellentiája által a magyarhoni zsidóság bel- ügyeinek önkormányzati útoni rendezésére összehívott kongressus a fővárosban iilésezend, Szabolcsmegye is ß szótöbbséggel választandó képviselőt kühlend; e ta- nácskozmány alá bocsájtott kérdések kétségenkivül nagy horderejűek a jelenben úgy mind a jövőben jólétünkre és fölvirágzásunkra döntő befolyásnak. Mint az okos földmivelő a magvát, melyet a földbe j hint, gondosan megválasztja, jól tudván, hogy annak jóságától és életrevalóságától jövőjének reménye függ, úgy nekünk is e választásoknál a legnagyobb óvatossággal, kell -eljárnunk. Őrizkedjünk, hogy tévútakra ne vezetessünk ? Vannak köztünk félénkek, kik a létező viszonyok akárminemü átalakulásától rettegnek. csolnakunkat, egyik felébe én voltam, a másikba ön maradt Arthur, ekkor iszonyú szélvész támadott, s ez oly erővel ragadta csolnakunkat két különböző irányban, hogy pillanat múlva egymást már nem láthatók; rohant velünk a vihar végetlen messzeségre s midőn egy sziklához sújtott engemet, az ütés megrendített s felébredek. Oh Arthur irtóztatok az én álmaim!... “ „De Adél az égre kérem — hiszen aggodalmainak nincsen alapja, s csak azért a fájó érzetek, azért e leverő álmok, mert kegyed ébren s álmaiban ezen gondolattal foglalja el magát!“ „Nincs alapja mondá ön? Bár ne volna, bár csak képzelet teremtménye volna minden, de félek, hogy aggodalmaim alapja sokkal erősebb mint egyelőre magam is gondoltam volna; hát a múlt estvéli történet, ez sem alap, midőn önök oly nagy életveszélyben voltak; hiszi-e ön Arthur, hogy ezen esemény csak előjátéka volt egy nagyobb üldözésnek! Mit tehetnek önök ez aljas lelkű ember ellen? Vannak-e fegyvereik ellenében?“ „Olyan fegyverrel védjük magunkat, a minővel megtámadtatánk“ — válaszola Arthur. „Arthur! az önök nemes leikéhez nem fér oly fegyver használata, melynek élt a gazság és nemtelen- ség kölcsönöz! “ „De végre is önmagunk iránti kötelességünk mindennél elébb való, az útonállókat úgy teszszük tehetetlenekké a mint lehet!“ „Nem! és ezerszer mondom, önök nem lesznek képesek! Az orgyilok ellen kinek van fegyvere ? De hagyjuk ezt most — mond szelíden Adél — Arthur, ön még nekem adósom a tegnap estvéli történet elbeszélésével, félbeszakittatván, csak addig mondhatta el, midőn a szegény jó György a kocsiról lebukván a lovak közzé esett, folytassa kérem tovább!“ „Mélyen érző lelke fájni fog oh Adél — mondá Arthur, miközben a grófnő parányi kezeit ajkaihoz emelé — ha élénk színekkel lefestem azon borzalmas utazást, melyet az elragadott kocsin a neki bőszült állatok által röpítve kellett tennünk; nemde az erdőben történt jelenet elbeszélésénél is közel volt azon pillanathoz, hogy eszmélete elhagyja kegyedet? Oh Adél! oly drága nekem minden leliellete, ajkának minden mozdulata, keblének minden dobbanása, hogy életemmel váltanám meg szivének e tiszta nemes szívnek legparányibb fájdalmát, még akkor is, ha ezen fájdalomról tudnám, hogy érettem borítja el felhővel keblének templomát! De kegyed parancsolt és én engedelmeskedem. (Folytatása következik.)
