Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-07 / 10. szám

a tudományosság olvasmányaival párosultan tanul közleni, — igy aztán serkentve érzi mindenki önön magát, munkássá válni és jobbnál jobb eszméket szerezve, azáltal megyénknek hasznot és jobb létet szerezhetünk egykoron. Többek közt egyik főkellék szerintem a juhászat, melynek előmozdításán szoros kötelességnek tarthatja minden gazda munkálkodni, azért is, mert juhászaink másvidékiekhez képest nagyon hátra vannak.

De máskülönben vidékünkön sok igen tisztelt földbirtokos urak képesek áldozni kos, sőt anyajuhok vételére is, de miután annak czélarányos kivitelére hiányzanak :

Először a rendszeres téli s nyári akiok és rácsozatok, másodszor mesterséges és jól müveit legelők készitése, — harmadszor ahoz értő, habár áldozattal szerzett juhászok. Különösen tanácsos lenne, több földbirtokos uraságnak egy főjuhászt közösen tartani, kinek teendője lenne, egyik juhászaiból a másikba átne'zetet tenni és az orvoslandó bajoknak elejét venni, szerintem e volna legjobban czélhoz vezető.*)

De ki ne ismerné el ezen gazdászati ág kellő iránybani, előmozdításának szükségességét, anynyival inkább, mivel hazánknak azon többféle csapás, melyet egy idő óta el kell szenvednie, csaknem elviselhetlenné vált. Kell tehát, hogy valamit tegyünk, hogy az ipar és gazdászat minden jövedelmező forrásait kikutassuk, nehogy elvégre kénytelenek legyünk a különböző terheknek az elviselhetlenséggel határos súlya alatt összeroskadni.

Szükséges, nagyon szükséges a változatos rendezés és az ezen czélfelé való folytonos törékvés már azért is, hogy a juhászaiba már eddig befektetett tőke el ne enyészszék, és egy a megkezdett változás által egészen összezavart juhnyájba, sok rósz elem ösz- pontosulva föl ne akadjon, mi által sokaknak szép reménye a kivihetetlenség országába szorittatnék. Nem szándékom ez ügyet terjedelmesen fejtegetni, de csekély felfogásom, úgy szintén tapasztalataimból kiindulva, vettem magamnak bátorságot ezen igen fontos ügyhöz nézeteimmel hozzá járulni.

Ugyanis mennyire zavarba jön sok gazda, hogy nagy költséggel szerzett kosaival any- nyira elő akar haladni : már az első évben

*) Ajánljuk a gazdasági egylet figyelmébe : a tagoknak talán nagyobb ösztönt fog adni a gyülésekrei megjelenésre.

S z e r k.

akarván befektetett pénzét kamatostul bevenni, tenyészállatait túlságig terhelni, és viszont másod évben, jerkéit hágattatui, avagy ugyanazon kora kosait szintén a há- gatásra kényszerittetni.

Hogy lehetne aztán tartós és gyapjával gazdagon fizető nemzemény, holott már magában az itteni homokos, és kevés táperővel biró legelő, mennyire megpróbálja általában juhászatunkat.

De nem csak az, hanem ez által még oda is jutunk, hogy pár év alatt a juhászatunkba fektetett szép tőke egészen veszve leend. Úgyis eléggé óvatosaknak kell lennünk az érintett átalakulásnál, mert mindnyájunk előtt ismert dolog, miszerint csak egy más szomszédnyájból kell vennünk egy kevéssé jobban tartott és megkiméltebb kosaink alá anyajuhokat, ha kissé éberebb szemmel kisérjük, már is nagy változást vehetünk észre, annál inkább a finomabbnál, ha hozzá még az érintett mód szerint annyit és úgy hágaiunk, már első évben is, a mennyit csak elbírnak, s igy aztán — fájdalom — nagy nehezen érünk azon czélhoz, melyre kedvünk lenne törekedni.

Kövessünk tehát el a lehetőségig mindent, s igyekezzünk saját nevelésű kosokkal juhászatainkat mielőbb ellátni.

Megyénk fekvése, igaz, nem a legkedvezőbb juhtartásra, mert számtalan akadályok fordulnak elő. Első, habár nagy kiterjedéséi, de mégis szűk, a homok és kopár legelő, aránylag a már eddigi juhmennyiség- hez is. Második a rósz, gondatlan, hanyag és tapasztalatlan juhászok, és végre harmadszor, rendezetlen téli s nyári áldok és rácsozatok, ezek mindegyikén közakarattal, a t. gazdaközönség erőt vehet, hiszen segédforrásaink teljesen nincsenek kimerülve, végre pedig a téli takarmányozáshoz megkivántató szükséglet, kissebb birtokosoknál kevés, nagyobbaknál, igaz, találtatnék elégséges, de itt meg azon szokás divatozik, hogy takarmányuknak nagyobb részét feldolgoztatván felesekkel, mely esetben — és ez beismert dolog — soha úgy nem történik a munka, mint kellenek, minek azon sajnos következménye szokott lenni, hogy ritkán vagyunk képesek elégséges és tökéletes minőségű ta- karmánynyal ellátni juhainkat, sőt legtöbb- nyire oda jutunk, hogy tavaszszal a gyakori esőzések rendes beálltakor, a midőn t.i. legjobban kellene'k, minden erőnk megfeszítése daczára sem bírunk juhainknak kihajtás előtt egy kevés takarmányt adni. Ebből aztán az következik, hogy kényen nevelt juhocskáink Isten tudja mennyi számtalan bajoknak vaunak kitéve, sőt egy éves bárányainkat is kénytelenek vagyunk kifejlődésökben annyira háttérbe szorítani, hogy csak másodévi nyíráskor veszszük észre a nagy kárt, gyapjú — minőség és mennyiség — tekintetében.

A sokféle ismert juhnyavalyákból nyilván kiviláglik, hogy azok (a ragályokat kivéve) majd mindig a vigyázatlanság s a fennebb előadott tenyészeti egészség ápolási oktatásokra való nem figyelmezés következéseibe némely juhtenyésztők azt gondolják, hogy már mindent megtettek, ha juhászaiknak a lapályos és nedves helyek kerülését megparancsolták, s hogy a juhokat hajtás által fel ne hevítsék, a téli takarmányt portól, penésztől és mocsoktól megtisztogassák, minden támadó nyavalyát a tisztviselőnek bejelentsék, ez vagy amaz arkánumot használják s a t.

Tagadhatlan ugyan, hogy a juhász, figyelem és gondolkodás által némely nyavalyák eltávolításában sokat segíthet, de némelyek egyedül gondatlanságuknak következései, így p. a felfúvódás, hasmenés és rüIlii ősz, de az magában mind hasztalan a juhásznak megtiltani, hogy nedves egészségtelen helyekre ne hajtson, ha csak elegendő egészséges legelőről nem gondoskodunk, vagy megparancsolni, hogy esőben és harmatban legelőre ne hajtson, ha széna és szalma gyűjteményre jó eleve szert nem tettünk, hogy a juhokat esős időben istálóban tartani, vagy legalább kilmjtás előtt száraz eleséggel jól tartani lehessen, s a száraz etetésből nyersre való átmenetet s megfordítva lassanként lehessen gyakorlatba hozni.

De némelyek az istálót csak mellékdolognak, sőt gyakran tehernek is tekintik, s jó gazdálkodás ürügye alatt csak az elkerülhet- len szükségessel látják azt el.

Másokat, az oktalan fösvénység juhaik számának sokasitására (melyek jelenleg^ számára a legelő és takarmány most is csak szűkén telik) ingerli, s a takarmány gyarapítása és legelő térek szaporítása helyett azzal tesznek eleget az arra felügyelő tisztnek, vagy juhásznak, hogy a takarmánynyal való gazdálkodást, a jónak a rosszal való szorgalmas vegyítését és annak felosztását ajánlják,

tárulnak egy néhai fekete, de most ordas szinü bársony nadrág, téU harisnya és könnyű topán virítanak ki, és még egy borzas medve, vagy farkasbőr-kucsmát gondolunk : a maga egész díszében előttünk áll Ábrók. így nevezik őt közönségesen, jólehet 50 évét, és a reá hullott deret figyelembe véve Ábrahámnak is beillenék.

Midőn a rendkívül nagy hidegtől kényszerítve Ábrók vendégszeretetét igénybe veendők az ivószobába lépünk : semmi feltűnőt nem tapasztalhatunk, épen úgy néz az ki mint minden más ilynemű csapszék Lengyel- országban, ronda, tisztátalan, falai feketék, rólok penészes izzadtság csorog, földje gödrös; két hosszú ivóasztal, körülte nagyjából összetákolt paddal — minden bútorzata. Daczára a nagy hidegnek üresen áll, s a világítást fösvény módra bocsátó mécses mellett alig tudjuk felfedezni azon mogorva képű borzas embert, a ki egy szegletbe húzódva, nagyokat sóhajt az üveg borovicska felett, melynek minőségét még talán meg sem Ízlelte. A:: idegen lengyel pórruhát visel, de mozdulataiból első tekintetre észlelhető, miszerint az neki alkalmatlan s nem szokott öltözete, majd nyugtalanul felugrik ülőhelyéről, sebesen jár fel s alá, minden zörejre figyelmez, valakit láttatik várni.

„Abrók!“— kiált kemény hangon a már türelmét veszteni látszó borzas vendég a másik szobában kedves élete párjával turbékoló korcsmáros után, mire az rend- kivüli gyorsasággal az ivószobában terem, s a legnagyobb alázattal bátorkodik kérdezni :

„Mit méltóztatik parancsolni?“

„Parancsolni, ej az ördögbe mindig nem parancsolhatunk, talán csak nem akarod, hogy rósz borovicskádat magam igyam meg — mond a borzas vendég — azt akartam kérdezni : hány óra lehet már.“

„Uram az enyém még csak nyolczat mutat— válaszol a bérlő — le látja uram, nagyon lassan balad ám az idő mikor az ember magánosán van, s láváit ha valaki után várakozik.“

„De az ördögbe Ábrók hol lehet Antal, ő mindig pontosan megszokta tartani a kijelölt időt, két órája, hogy várakozom reá, es még csak hire sincs; 10 órára

sokan leszünk, addig pedig sok beszélni valóm lett volna vele?!“

„Hjah! édes jó uram, nem mindig ura az ember akaratának. Ilyen kemény téli időben még a farkasok is elállhatják az utat. csak már magam a közelebbi három napon tiz szerencsétlenséget hallottam. Nagyon vigyázni kell most, és ha csak lehet társaságban, jó fegyverekkel ellátva utazni. Szegény lengyelek, látja uram! nekik nem szabad fegyvert viselni, még a vad állatok ellen sem védelmezhetik magukat — bátorkodik megjegyezni Ábrók.

„Hallgatsz sehonnai! — kiált rá a borzas vendég

— ki bízta reád az efféle dolgokat, hogy mered szádra venni a fegyver nevet, nem félsz, hogy hátadhoz verem! Gyermekek kezébe nem való a kés, mert magukat vérezik meg vele, értetted! . . .“

„Értettem igen is nagy jó uram — mond egész testében remegve Ábrók, megátkozva meggondolatlan bátorságát, s apró léptekkel vonulva vissza az ajtó felé

— értettem igen is, és ha még egyszer fegyvert látok, a szemem is behúnyom, hogy ily rettenetes bűnbe ne essem!“

Midőn e rövid párbeszéd véget ért, oda künn hangok hallatszottak, melyek nyers modorban parancscdák az ajtó felnyittatását. Ábrók egyik ijedelemből a másikba esve sietett ki, újonnan érkezett vendége bebocsátása végett: a bennmaradott borzas idegen pedig egész megelégedéssel foglalta el előbbeni helyét, fogai között e szavakat mormogván „Valahára!“

„Jó estvét Antal! Azt hittem, hogy már ma nem is találkozunk“, szóla folytatva a káromkodások között belépőhöz, ki nem vala más mint a százados, kit nemrég hagytunk el az országúton.

„Jó estvéje van az ördögnek — válaszolt ez ingerülten — de nekem nincs;“ — se közben fegyvereit, felöltönyeit sebesen hányta le magáról.

„Babilas! életemnek legnehezebb, legiszonyatosabb perczeit éltem át ez estvén; nem tudom az ég vagy pokol jött-e segítségemre, de aunyi igaz, hogy közelebb voltam ez utóbbihoz!“ s itt ingerült hangon beszéli el mind azt minek már szemtanúi valánk.

„Iszonyú!“ —szól néha-néha közbe a Babilásnak szólított idegen.

„Iszonyú, nemde Babilas, még végig is hallgatni, hát még végig érzeni? ... De legiszonyúbb Babilas megmentetni halálos ellenségeink által, kiknek épen akkor életükre törtünk. Ah te mégnem ismered a vérembe átszivárgóit boszut, mely a Pothorodeczki ház minden tagja iránt eltölti lelkemet; nem ismered azon bennem régóta táplált terveket, melyek e ház romlását siettetik. De most befoglak avatni azokba, a kivitelnél nagy szükségem lesz reád, és mondhatom megjutalmazásodban Babilas oly bőkezű leszek, ha terveim sikerülnek, hogy hűségedet megbánni nem fogod.“

„Proklust hű segédemet vissza már hasztalan várjuk, ő volt az kit a vadállatok széttéptek, megismertem öltönyeit, fegyverét elhoztam magammal, ő kiszenvedett! Kár érette, terveimbe avatott volt, sok hasznát vehettem volna : de Babilas te még okosabb leendesz ő nála!“

„Ah! Babilas képzeld a szörnyű csalódást, midőn a szegény Proklus széttépett tetemei mellől észrevétlenül eltávoztam, hogy szabaditóimnak a kocsira ülésnél egy pár üdvlövéssel tisztelegjek; megtörtént a lövés és daczára a sötétnek, jóllátó szemeim meglehetősen jó irányba vették a czélt, a kocsiban ülők egyike fájdalmas kiáltással bukott a lovak közzé; — azt hittem, egyik ellenségemtől megszabadultam, gúnyos öröm- hangon kaczagtam a lovaktól elragadott kocsi után, és siettem gyönyörködni áldozatomban, azon elhatározással, hogy a halálos csapást megadjam neki, ha szüksége volna reá! És kit találok ott? ... a bakon ülő inast, ki fájdalmában, haldokolva fetrengett és nyöször- gött lábaim előtt. A csalódás miatti düh és szégyen egész ingerültségével rugdostam lábaimmal, mígnem az élet utolsó lehelletét kibocsájtotta ajkain, s akkor ott hagytam őt a vadak eledeléül, reggelre bizonyosan egy ismeretlen mennyországban fogja magát feltalálni.

(Folytatása következik.)