Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-02-22 / 8. szám
meg nem bízik. Miért? mert hát sem a bibliában, sem a kátéban, sem az énekeskönyvben nincs szó az ilyen dolgokról. Vagy tán azt mondaná valaki : hisz az ilyen mély tudományt úgy sem lehetne népiskolákban tanítani! Arra azt mondom,hogy ez először nem hozzáférhetetlen tudomány, hanem a legegyszerűbb s a leggyakorlatibb épen úgy, mint a legelhanyagoltabb. Továbbá hogy okkal móddal lehet tanítani ezt is a népiskolában, azaz lehet, sőt kell a népet az okszerű gazdászatnak legalább elemeire tanítani, vagy ha még ez is sok, legalább értelmét úgy fejleszteni, hogy ki ne nevesse azt, a ki nálánál okosabb lévén jó szívvel jobbra akarná őt tanítani. (Folytatjuk.) Egy komoly szó városunk képviseletéhez. (Folytatás.) Önsegitség az életre való városoknak is jelszava! De hogy segítsenek a városok magukon ? Mindenek előtt az által, hogy polgárait, iparosait valódi polgárokká, valódi iparosokká kiképeztetik! Nem az által, hogy a város a lakosoknak nehány köblös földet csekély haszonbér mellett kioszt, nem azáltal, hogy házszám szerint a rendes árnál nehány garassal olcsóbb fát osztogat, még az által sem segít a város lakosságán, hogy adót nem szed tőle, vagy épen még ennek császári adóját is kifizeti : iparosainkon egyedül ipartanoda felállítása által segíthet! Mit tudnak és mit tanulnak mesterinasaink ? Nem túlzás, ha az állítom, hogy mesterinasaink legtöbbje még saját nevét sem képes hibátlanul leírni. Oly hiányos kiké- peztetésük, hogy még r aj z o 1 u i sem tudnak. Pedig mely iparágat lehetne mai nap sikeresen űzni a rajzolásbani legalább bizonyos fokú jártasság’ nélkül ? Miután mesterinasaink tudományos, iskoláztatás által eszközlendő, kiképeztetése oly végtelen hiányos, fölötte kívánatos lenne, hogy az iskolában elmulasztottak mestereik gondos vezetése által pótoltassanak helyre. De történik-e az? Bizonyos tekintetben még szerencsének mondható, hogy leendő mester- inasaink az iskolai pályán nem tanultak semja, a taraczkok durrogása, a zene hangjai, a zászlók lengése a „hymnus“ éneklése, a kitűnő rend — mely- lyel a kisérő menet a pályaudvarba vonult, — és a polgárok könyekig megható búcsúja, idegen előtt úgy tetszhetett, mintha eliez előkészületek tétettek volna; nem, az egész egy pillanat műve volt, mert az egész város lakosságát csak egy, a hála és szeretet érzés fogta el, és Nyíregyháza bebizonyitá, hogy lelkesülni tud, ha van kiért, és egyetért, ha van miért. A búcsúszavakra, melyek egyrészről versben, másrészről prózában mondattak, nagy vendégünk ismételve válaszolt s mondá ; életének legszebb napjai közé számítja Nyíregyházám léteiét, egyszersmind megígérte, hogy iparkodni fog mindenkor Nyíregyházának hasznos lehetni. A vonat megindult, szűnni nem akaró „éljen“ hangzott, mig a vonat csak látható volt. Nagy hazafi! Isten vezéreljen, adjon erőt és kitartást elveid és szándékaid kivitelére, ha azt eléred, boldog lesz a haza. A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) A határozó pillanat elérkezett, a farkasok már oly közel jövének, hogy tenni kellett, már csak rendkívüli lélekjelenlét segíthetett. Eldördül a két lövés, a vadállatok közül egy a földön elterül. A hörgő állatok vére pirosra festi a havat. Mind hasztalan 1 életben maradt társaik nem riadnak el, sőt még annál rettentőbb bo- szut kivannak állani. Most már reá rohannak, mintha tudnák, hogy golyótól többé félniük nem lehet. A szerencsétlen ember ledobja felső öltönyét, kezében kardja van, melylyel roppant vágásokat teszen; ellenei sebeket kapva hátrálni kezdenek. De a már tán öntudatlanul intézett vágásoknál a küzdő nem vigyázván, midőn épen a legmérgesebb ellenség fejére méri az eldöntő csapást, kardját roppant erővel az előtte levő fába vágván, az azonnal széttörve hullott a piros hóra, kezében csak a markolat maradván. A kedvező pillanatot felhasználva, az állatok nj támadást intéznek, most már a tusa kimenetele a küzdő emberi lényre csakugyan kétségbeejtő lett, az iszonyú halál gondolatára megmemit, mert azon bánásmód mellett, melyben mestereik oldaláról részesülnek, úgy is elfelejtenék mind azt, mit a tanodában elsajátítottak. — Mert mesterinasaink valóságos inasok, a miért is nyelvünkben nem — mint más nyelvekben — tanonezoknak, hanem nagyon tapintatosan egyenesen inasoknak nevezzük. Inasok ők a szó legszorosabb értelemben, inasai a mesternek és a háziasz- szonynak, inasai a házi gyermekeknek és netaláni legényeknek, inasai még a cselédeknek is, (a hol t. i. rajtok kívül vannak ilyenek); tuduiok és érteniök kell a fűtéshez és sepréshez, tudniok kell a dajkáláshoz és szoptatáshoz (már természeteeen a hol ez szopós palaczkokból történik), tudniok kell a tehén- fejeshez és sertésetetéshez, tudniok és érteniök kell szegényeknek mindenhez a világon, csak egyhez nem : — azon mesterséghez, melyre szüleik vagy maguk magukat szánták. Kérdem már most : lehet-e ilyen rendszer mellett életre való, versenyezni és haladni képes, iparosokra kilátásunk ? Lehet-e ily rendszer mellett reménylenünk, hogy iparunk fejlődjék, hogy iparosaink jólétre, önállóságra, tekintélyre vergődjenek? Hogy — mi a haza szebb jövőjének érdekében annyira kívánatos lenne — a teremtő osztály, a szoros értelemben úgynevezett „polgárság“ túlsúlyra vergődjék ? Mert tudjátok meg,a „polgár“ neve nem ád jogezimet semminemű kitüntetésre, csak úgy nem, mint „báró“, „gróf“, s efféle czi- mek. A mely polgárnak minden érdeme csak abban rejlik, hogy ő polgár, az oly kevéssé jön számba, mint azon báró vagy paraszt, melynek minden dicsősége abból áll, hogy báró vagy paraszt. Hogy pedig állami életünkben a szoros értelemben vett polgárságnak oly alárendelt szerepe van, bár számra nézve elég tekintélyes : ennek oka egyedül iparosaink hiányos kiképeztetésében keresendő. E szerepre pedig kárhoztatva lesz mindaddig, mig iparosaink a fenn körvonalozott rendszer szerint neveltetnek. Ha mind ez áll —s ki kétkedhetnék helyességén ? — városunk képviselete, meg vagyok győződve, egy perczig sem fog késredtek karjai, eszmélete mintha elhagyta volna, őrültként széttépte keblén öltönyét, s midőn még segélyért kiáltott volna, e szavakkal rohant az állatoknak : „Jertek ti vérszopók, tépjétek szét e zaklatott kebelt, merítsétek fogaitokat éles tőr gyanánt e szívbe, mely meggyalázóin boszut nem állhatott.“ De épen azon pillanatban, midőn az állatok egyike éles fogát lábába merítette, egymásután négy lövés gördült el, a vadak kiadták párájukat s az ismeretlen küzdő a kimerülés, és a már nem is reménylett szabadulás öröme által el- kábittatva, eszméletlenül rogyott a hóba. Ezen esemény közben a nap már leáldozott, a táj majdnem egészen elsötétült, csak még valami parányi ibolyaszin, de már egészen feketébe átmenő árnyéklat adott némi világítást; — azon félhomály volt ez, moly erdős tájakon az éjszaka koromsötétjét szokta megelőzni. Az ég nyugati aljáról sötét felhőoszlop kezdett felfelé emelkedni, sebes rohammal hódítván meg az ég tiszta láthatárát, a már itt-ott felragyogó csillagokat elfedezve fekete palástjával. Midőn a véletlenül érkezett szabadítok a földre zuhant ismeretlenhez közelítettek, hogy a további szükséges ápolásban részesítsék, bár a felöltönyét lehányta magáról, s esése folytán borzas fővegét is leejtette, s így arezvonásait a sötétségen kívül semmi sem fedézte el: mégis egyelőre felismerhetetlen lett, és csak midőn az ismeretlen megmentők, hogy eszméletre hozzák, halántékaira hóborogatást alkalmaztak, lehetett észre venni, hogy vonásait mind élénkebb figyelemmel és meglepetéssel kezdek vizsgálni. „Ah! hiszen ez a mi századosunk!“ kiáltának fel nagy meglepetéssel, majdnem egyszerre ismeretlen sza- baditóink, kikben mi Wladiszlávot és Arthurt ismerjük fel, kik épen közelebb lakó rokonaik látogatásából siettek haza. Mondanom is felesleges, hogy a megmentett ismeretlen nem más volt, mint Gyuroáics Antal százados. „Édes Arthurom! ezt ugyan jobb lett volna a farkasok eledeléül hagynunk, s életemben talán ez az első jótett a mit bánni kezdek, s könynyen ráállauék, hogy itt hagynánk őt saját sorsára“ — szóla a meglepetéséből elébb magához térő Wladiszláv. „De kérlek, — válaszolá Arthur — nem emberi kötelességet teljesittettünk-e ? nem szabad azt néznünk, kit mentettünk meg : hanem csak arra kelle gondolnunk, hogy emberi élet volt veszélyben, s azt megtarni intézkedni e dologban, melyben gyenge toliamat fárasztóm. Nem is toliamban bízván fogtam e sorok megírásához, bár ez egyszer kívánnám, hogy a legragyogóbb ékesszólás és ellenállhatatlan meggyőzés megragadó vonásai képződnének papirosomon — hozzá fogtam, bízván az ügy fontosságában, mely oly kitűnő, hogy elég e dolgot felemlíteni, a képviselet figyelmét rá fordítani. Hiszen különben is egy nagy város tehetségéhez képest mily csekély költségbe kerül az, a mit a báj orvoslására ajánlok, t. i. egy rendszeres vasárnapi iskola életbe léptetése. Hogy ily iskola czéljának csak némileg is megfeleljen, tantervében legalább is a következő tárgyaknak kell előfordulni : 1) magyar nyelv; remek darabok értelmező olvasása, egybekötve levélirásbani és iparosoknak szükséges fogalmazatokbani gyakorlatokkal; 2) számtan; a négy alapmive- let értelmezése és alkalmazása az iparosok körében előfordulni szokott leggyakrabbi esetekre; hármas szabály összekötve pénz-, mérték- és sulyismével; 3) rajz; szabad kézből és vonalzóval — körzővel, egybekapcsolva a mértan legszükségesebb tanaival, nevezetesen a síkok és testek nagyságának meghatározásával.—Természettudományokról egyelőre még nem lehet szó. Az elsoroltam három tantárgy mindeni- kéből vasárnaponkint egy-cgy óra lenne tartandó; az első d.e. 10—11-ig, a második és harmadik pedig d. u. 2—4-ig. — E három óra adására három — városunkban már fennálló intézeteknél működő — tanerő szerződtetendő. (Folytatjuk.) _______ X. y. z. A nyíregyházi Sóstó nevű fürdőnek 1867. évről szóló orvosi jelentése.*) Közli : dr. Baruch, a Sóstó rendelő orvosa. Látogatta a Sóstót összesen 75 fél, vagy az egyéneket számítva 223 egyén. Megjegyzem, hogy e számba a gyermekeket annál inkább tartottam beszámitandóknak, mivel épen gyermekek képezék a gyógyczélolcra a Sóstón mulató kö*) A midőn e nehány nap múlva a sajtó alól kikerülendő jelentést lapunkba átvennők, fölemhtendőnek tartjuk, hogy annak utolsó és kisebb részét csak azért nem vettük föí, mivel dr. Baruch urnák azon Ígéretét bírjuk , hogy a Sóstót, vidékünk eme egyetlen fürdőjét, egy különálló czikksoro- zatban meg fogja népszerűén ismertetni. Szerk. tani legszentebb erkölcsi kötelességünk. Ki tudja boszu- terveiben nem fog-e az élte megmentéseérti hála más irányt adni, ki tudja, hátha megszégyenülve e nemes tett látása által, nem fog-e megszűnni, mint családunk átka, annak romlásán munkálni?“ „Csalatkozol Arthur, te nem ismered még az emberi szenvedélyek e legnagyobbikát, leggyógyithatatla- nabbikát a boszut! Nemes, és minden szépet, minden jót kebledre ölelő szived nem látott még azon irtózatos pokolba, mely e fél vadállatok keblében fúriákat szül és nevel, melyek hasonlatosak a mesebeli sárkányhoz, melynek minden levágott feje helyett, újabb és több fejei nőttek. Ab én jól ismerem őket, a földhöz sújtott Anteus uj erőt merítve, szokott volt felkelni. Oh hidd el, hogy az emberek e fajának még a jótétemény is csak a boszm’a szokott tápanyagul szolgálni. Pókok ők, kik mérget szívnak a virágkelyhekből, honnan a méhecske mézet szokott hordani. Hála ? mondád, tudod-e Arthurom mi az a hála ? A nemes szív a romlatlan kebel azon dicső erénye, mely a bűnök szenyes lakában nem honol. Hála ? Azt hiszed, hogy e nyomorult tudna lenni háladatos? Meg fogod látni, bőgj' sértett gőgje, szégyenérzete általunk látott gyengesége miatt csak tetézni fogja ellenséges indulatát. Azért tanácslom, hogy ha magához térne, jobb lesz el nem árulnunk, hogy felismertük őt.“ Mig e rövid párbeszéd tartott, a hóban elterülve eszmélet nélkül fekvő százados, lassanként kezdett magához térni; egy nagy mély sóhajtás volt a javulás első jelensége, majd szemeit nyitá fel, s bizonytalan irányban kezdett széttekintgetni; mintha a vele történteknek teljes öntudatával nem birna, s nem tudná hollétét, szemeit dörzsölé s még mindig nem vevén észre a mellette állókat, nyöszörgő hangon beszélt önmagához : „Hol vagyok én, földi tájék-e ez, mely sötét árnyékával körültem elterül, vagy talán a halál a sir sötétsége ez, vagy a sötét pokol talán ? Emlékezem éles fogak merültek húsomba . . . hab! . . . még most is mint ég sebem! Hát a sírba is elviszszük a fájdalmakat ? 1 ... Mi ez ? mi ez a jóltevő hideg halántéki- mon ? Körültem e hideg vánkosok 1 Érzem uj erő szivárog érintésökre tagjaimba. De hol vagyok, a földön-e, vagy ismeretlen túlvilági tájakon?“ (Folytatása következik.)
