Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-02-08 / 6. szám
G. szám. Szombat, február 8. 18G8. II. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda: NYÍREGYHÁZÁN, Széna-tér 121. sz. alatti házban. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Njfilt tér alatt 30 kr. bélyegdijon kívül minden háromszor hasábzott garmond-sorért 23 kr. fizetendő. SZABOLCSMEGYEI KÖZLÖNY. Előfizetési díj : A kiadó-hivatalban egcsz évre ... 5 l'r. 50 kr. Házhoz hordva vagy postán küldve . G „ Félévre ........................................................3 „ É vnegyedre..............................................1 „ 50 kr. H irdetések dija : minden öthasábos petit-sor egyszeri igtatásánál 5 kr., többszörinél 4 kr. Bélyegdij 30 kr. Vegyes tartalmú hetilap. — Megjelenik minden szombaton este. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad : Haasenstein és Vogler Becsben, Hamburgban, Berlinben, M.-Frankfurtban, Baselben és Lipcsében. Veres fonál, mely a világtörténelmen átszövődik. Bromberg, január 19. II. Azon magvak közül, melyekkel a teremtő keze az emberi lelket bevezette, talán ez eszme volt az, mely legelőször kelt ki. Az önkormányozás, az egyéni szabadság eszméje történelmet meghaladó időkből szállott ránk. A szent történelem évkönyveiben már ott találjuk azon ellentétet, mely a társadalomnak ma is emésztő férge; azon ellenséges két elem, melyet úgy hivnak, hogy ur és szolga már a társadalmi fejlés gyökerénél élethalál- harezban állott egymással, az elnyomott népek kebelén már akkor ápolta a természet anyakeze azon vágyó érzetet, mely elébb- utóbb kitört rejtekéből, hogy szétszaggassa a meggyalázás bilincseit. Ezen érzetét a mindenhatóságnak ma szabadságvagynak nevezik. Azon magasztos alak*) az őskor szent történelmében, mely mint világló felhő vezető ki a népek ezreit a szolgaság sötét birodalmából nem egyike-e azon szábadsághő- söknek, kiknek emlékénél évezredek áldása viraszt, kiket az emberiség szive mint legnagyobb jóltevőit hordja mélyén és kiket a zsarnokok korcs nyelve ma forradalmároknak nevez. Ám legyen e czim a gyalázat keresztfája, de azt a ki azon megdicsőült a népek milliárdja öleli keblére, mint megváltóját. *) Mózos. T Á Ä C Z A. A varsói menők öli dk. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) V. Alig lehet valami nagyszerűbbet, a lelket magasabb ábránndokra Tagadóbbat látni, mint az északi tájakon egy téli tájképet. A szikla-ormokon a magasra nyaló bérczeken zúgó fenyvesek örökzöld erdeje sötét- ük, melyre a télvihar sárii fehér hófátyolt takar. Körös- körül a néma tájakon minden élet kihalt, az ibolya s gyöngyvirág illatos kora elmúlt tündéri álomkép gyanánt, az elsárgult lombokat, a rét tarka virágait eltemette sirjába az örök enyészet, mely az élet ellen har- czolni meg nem szűnik soha, és e vaskaru zsarnok önkénye előtt porba borul minden: csak a fenyves áll ellent, daczosan felemelt koronáját fejéről lesújtani nem engedi, s bár óriási rohamokban újítja meg ellene harcsát az enyészet, lombjait lerázni, reményzöld színét besárgitani nem képes. Az élet küzdelme ez a halállal! Az apró leveleket vastagon takarja be a hófuvat. Mi szép gondolata ez a természetnek! Az aggkor ölelkezik az örök ifjúsággal, öszbajszálak borulnak együvé a mosolygó élet barna fürtjeivel; vagy mintha halotti szemfedöt terített volna valaki egy éló arcz piros rózsáira, vagy mintha szégyenelné a büszke kéuyur, hogy ez apró levelekkel meg nem bírhatott, e fehér lepellel takarja el gyengeségét. Élet és halál, ártatlanság és remény olvadnak itt egy gyönyörű panorámába együvé. Alii hiszen az ártatlan kebel ép olyan, mint a tiszta hó, melyen egy parányi porszem is meglátható, és a legkissebb vándorló bogárka nyomai is felfedezhetők : az ártatlan kebel fehér tiszta lapján is foltokat és nyomokat hagy minden szenvedély, minden erkölcsi tévedés. És mint a tiszta bólepte táj, ha egy fergeteg port hintett reá s tisztátalan sárral vonta be a napfényben csillogó fehérséget, a legvisszataszitóbb, legocs- mányabb látvány leszen : úgy a kebel, melyet tisztátalan iszapjával kevert be a bűn, réme. Atka lesz a tár- Szerk. pl. bm. h. Krisztus maga — hogyha a hatalom nyelvén beszélünk — a legnagyobb forradalmár volt az egész világtörténelemben. Midőn a földön nem vala más hang hallható mint : a lánczbavert népek nyögése; midőn a népek milliói nem ismertek más szint, mint azon gyászt, melyet az emberi rendeltetés szelleme öltött magára; midőn a fénylő magasban, hol a hatalom trónolt nem lehete egyebet látni mint bűnt, gyalázatot, átkot és jármot, mely a nép nyakára készült : akkor — a bűn és nyomor sötétében, mint a felszabadítás világossága jelent ö meg, zászlaján, mely isteni kezében lobogott legelőször voltak olvashatók e szavak : szabadság, egyenlőség, testvériség! Ez volt a legelső és legnagyszerűbb pro- klamátió, mely egyetemes zendülésre szólította fel a szolgaságot a hatalom ellen. A nagy tömeg, mely már megszokta a szolgaság sötétjét — nem értette meg a hirtelen jött fényt, szeme megvakult a nagy világosságba és vakságában az ellen rontott, ki neki fényt hozott. Az uj eszmék képviselője megfeszült a kereszten. Ez volt ama vértanu- ság, melyben minden uj eszme megdicsőül. Az omlott vér széthullott a földre, a légbe a hóhérnép keblébe, és a hová egy csepp esett belőle — a hely az uj eszméktől lön megtermékenyítve. A vértanuk vére magva lett az uj tan megfogamzásának. Az uj tan gyökeret vert a népek keblében annál is insndalomnak, melytől undorral fordul el minden jobb érzemény! A téli táj elhagyott néma mindenütt, csak a rengeteg vérszomjas lakója futkossa ordítva be; zsákmányt keresve, csörtetve gázol keresztül-kasul a földig lenyúló gályák között, melyek ordas bundáját tépik, szaggatják. Emberi alak mérföldeken nem látható. A csendes házi tűzhely mellé vonul minden ember, veszélynek magát csak az teszi ki, a kit vagy elmaradhatatlan kötelmei szólítanak ki a családi körből, vagy a nyugodni nem engedő rósz lélek barangol csupán, mert aljas ezé- lok valósítására a komor táj nagyon alkalmatos. A nap inár nyugodni készül, és a téli táj fejére csillogó koronát teszen; a földig érő sűrű gályák között a nappal is félig éjszakát mutat, most azonban a leáldozó nap sugarai a sűrű fehér-zöld lombokon szűrődvén keresztül, halvány görögtűz gyanánt sötét ibolya színben ragyogtatják a fenyves légkörét. A bájos világitásban a Varsótól Kvakkófelé vezető utón egy köpenybe .burkolt alak tűnik szemünk elé, nagy vadász csizmákban, borzas sipkáját füleire és szemeire mélyen lehúzván, arczvouásai fel nem ismerhetők. Úgy látszik komor gondolatokba van elmerülve, s valaki után várnia kell, mert gyakran meg-megállván, hol előre hol bátra vissza-vissza néz, gondosan vizsgálja a hóval eltakart s az erdő sűrűjébe elvesző mellék-utakat, igy látjuk őt haladni még néhány perczig, a midőn, nem tudjuk biztosan megmondani — egy közeledő négylovas hintó látása miatt-e, bogy emberekkel ne találkozzék; vagy talán a keresett inellék-utat felfedezvén, hirtelen az erdő sűrűjébe vonult, s nem messze az országúitól, melyről letért, elfedezve magát részint a sötétség, részint a fenyvesek árnyékában, köpenye alá rejtett szép kétcsövű fegyverét rendbe hozta s olyan állást foglalt, mint midőn valaki lesbe szokott állani. Ez ember nagyon gyanús, meglehet tanúkra lesz szükség, jó lesz szemmel tartanunk. A leirt ismoretlen alak azonban alig foglalhatta el leshelyét, csaknem azon pillanatban, midőn magát kényelmesen elhelyezte s hátával egy fának támaszkodva, hiú* szemekkel nézett borzas fövege alól az országút felé : közel hozzá két lövés dördülete volt hallható, melyet nyomban éktelen ordítások követének, a melyeknek öszhangzatlan duettjéből könnyen ki lehetett venni, hogy az egyik a fülsértőbb orditás valamely sebzett vadé, a másik a fájdalmasabb pedig emberi lényé, kikább, mert a föld, melybe az eszmék magva hullt — természettől fogékony és hivatott talaja ily tenyészetnek. Azonban az uj eszmék ily nagyszerű felvirágozás daczára, még mindig lételük védelmére voltak szorulva, és azért nem indíthattak még támadó háborút a küzdelem nyílt mezején az uralkodó állam- rendszerek zsarnoksága ellen, hanem — miként Lamartine*) mondja—• a keresztyének lelke mélyébe menekültek. E tanok a szellemeket akarták előbb megifjitani, maguknak megérlelni, a vallás bűbájában akarták elébb beélni magukat a szivek melyébe; és csak miután a népek lelkét meghóditák hatalmuknak : akkor, a népek millióinak ve'dpaizsa alatt hagyták el birodalmak eddigi határait —- a templomokat, a népek keblét és bemenetelt követeltek és nyertek a tanácstermekbe. A hatalom óriásszerüségét, melylyel uj birodalmába belépett; a nyaktilló borzadal- mát, melylyel évezredeken boszut állott; a bálványok rombadöntése't, melyek eddig le- tilták őt az uj Istenséget az oltárok szentek szentjéről; az ezredes bilincseikből kitört szenvedélyek rettentő tulcsapongásait; az ontott köny és vér özönét : mutatja a közel múlt véres képe. Ez volt a második nagyszerű tanúbizonyság, melyet hatalmuk mellett az uj eszmék tettek. E hatalom megdönthetetlen többé, trónja a népek millióinak szivében van. Hogy *) Girondiak. vált midőn kétségbe esett segély kiáltásának emberi hangjai is kivehetők lőnek. A segélyért esdő emberi hangok azonban mindig gyengébbek lőnek, s lehetett gyanítani, hogy a bizonyosan több éhes vadálattal vívott küzdelem mily eredménynyel közelit végkifejlődéséhez. A beburkolt ismeretlen alak önkénytelenül is azon oldal felé fordult honnan e hangok jövének, s úgy látszik, hogy két érzelem küzd benne egymással, egyik az emberi, ha tudniillik váljon nem kellene-e embertársa megmentésére sietnie, másik az ördögi, mely pokoli gonosz tervét közel a teljesüléshez nem engedi koczkáz- tatni. Es ű inkább volt ördög mint ember! Nem iuditá meg a végiusát küzdő szerencsétlen halál nyögése, ő ott maradt kiválasztott helyén s ennyit mormogott fogai között : „ha ez ő lett volna“ legfeljebb önmagára gondolt. hogy ha ama hívatlan állatok őt is felkeresnék, melyik fára meneküljön előlük. De a csak imént látott hintó zaja mind közelebb volt hallható, s a mi ismeretlen ördögünk, lázas sietséggel emelé fegyverét arczához, s a gályák közt hagyott nyíláson czéloz.ni kezdett. A nyitott hintó, melyen két férfi ült — már a lőirányba jő, a felvont sárkányokat csak csappantam kell, s egyik a hintóbán ülők közül. ki tudja nem mind a kettő-e ? halva fog a hintó vánkosai közé dőlni : de ab! Isten őrködik az ártatlanság felett! Épen az utolsó pillanatban, midőn a nemtelen orgyilkolás elkövetendő vala, oly iszonyú orditás hangozott az orgyilkos körül, bogy saját becses énjét kelletvén elsőnek tenni, a czélt fegyverével azonnal megváltoztató, s az öt körülvevő s fogaikat csattogtató vadállatokra sütötte el, kettő közülük éktelen vonítással felbukott, de a többiek még nagyobb ingerültségbe jővén társaik elvesztése miatt, midőn kilőtt fegyverét eldobva pisztolyát vette elő ismeretlen emberünk, a farkasok elkezdek a legnagyobb erővel a havat rugdosni szemei közé, s ezen eképen megsüritett látkőrben, fegyverét biztosan nem haszuállmtá. A kör, melynek ő központjává lön, minden pillanatban keskenyebb lett, fegyverét még mindig nem használhatta, mert csak biztos lövésekkel lehetett reménye a meneküléshez. Valóban gyilkos tusa volt, még négy ellenség és csak két pisztoly-lövés, s ha ez mindkettő biztosan talál, még akkor is karddal kettőt kellett legyőznie. (Folytatása következik.)
