Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-08-15 / 33. szám
Kitt Tátiig útjuk jo:njLiszueu utvasoKi u veiaenji . ől- mefuttatásból áll; az egyik versenyző viszonszivieles, másik Nyirfalombok XIV. zavaros czimek s me'g zavarosabb és epés szöveg — folytán — semmit sem czáfol, — állít; de nem bizonyít, komolyan nem akar szólani, hanem gúnyolódik s minednből, még az „ad majoréin Dei glóriám“ból is satyrát üz. Elemezzük egyenként a versenyzők nemes (?) szándokait, czélzásait, mérlegeljük azon érveket melyekkel a „Nyír“ 32-ik számában felhoznak S+E előbbeni számban megjelent állításaira illetőleg czáfolataira : Ön n. t. ur magány levelem egyik passusát idézve, azt állítja, hogy „következetlen vagyok.“ Bocsánat a kifejezésért mely szerint azt mondom, hogy ön csalatkozik midőn itt következetlenséget lát, mert én ez alkalommal nem önhöz, hanem az olvasó közönséghez írtam, a mit pedig önhöz irt levelemben megjegyeztem azt a legnagyobb óvatossággal s következetességgel megtartani igyekszem, de elég lovagiatlanság volt a privát ügyet kidobolni, mint gyengédtelenség volna önre bebizonyítani azt, hogy politicai szin változtatásának fő rugója magány érdekből vette eredetét. Ön gyámságnak nevezte felhívásunkat, nem nagyobb gyámság-e midőn önök utón útfélen capacitálgatják a polgárokat, sőt volt idő midőn házról házra jártak bizonyos ügyben gyámnokoskodni! Önnek is baja van a pápával s a nonpossumussal — eltanulta versenytársától, — ezzel a katholicismust, melynek feje a pápa — bántalmazni. Látja ön én nem bántom önök vallását sem annak egyes institutioit; pedig vannak gyenge oldalai. A közoktatási kormány méltányosság szempontjából azt kívánja hogy a katholikusoknak is legyen autonomiájok — ne aggódjék ön készen van a törvényjavaslattal. Végre biztosítom önt, hogy én mint pap de mint gazdászattal foglalkozó is nem hogy konkolyt hintenék, hanem irtani igyekszem; és városunk nyugalmát senki sem óhajtja jobban mint én, — bár azt tenné ön is s hálóját ki ne terjesztené idegen hal fog- dosásra, mi ugyan gyéren sikerül — kár is magát fárasztani hiszen ha még egyszer születne kath. pap szeretne lenni — s akkor méltán fel lenne jogosítva, hogy a lcatholikusok felhívására papi szolgálatokat végezhessen. — És ezzel befejeztem ez ügyben a vitatkozást önnel. Nunc venio ad fortém virum — ki magas szemöldel tekintett reám kemecsei porfelleg várából — s a Volksboteból átvett regével ostromolja a pápai csalhatatlanságot. Zavaros forrásból nem lehet tiszta, vizet meríteni. — Tudja-e ön hogy azon két modern olasz apostol — kiknek talán ön is uszályhordozója. — Egyházunk két judása, kik midőn Rómát ostromolják kétszáz millió katholikus hívek vagyonát akarnák elrabolni. — Mit mondanának önök ha a protestáns egyházi s iskolai alapítványokat s birtokot el akarná valaki a haza s emberiség érdekében sajátítani! Ne bántsd a másét!!! Iiiszi-e ön hogy engemet sem a sületlen bevezetése sem czikkénelc zagyva szövege nem lepett meg, de nem is bosszant — ön pedig meg volt lepetve az én czáf iratom által — sőt még az is zokon esett, hogy az ciceró betűkkel nyomatott. — Visszaemlék- szik-e még ama versre : „Rumpitur invidia“ — azután kár volt magát fárasztani azzal, hogy mennyiben nem lehetett közleményemre a „nefelejts“ czimet alkalmazni — megfejtem önnek e talányt, — minthogy nem könnyen feledem a mit tanultam — és szeretem az azúrkék szint, nem felejtettem el, mit ön a pápa rágalmazására irt, azért választám a nefelejcset motto gyanánt. — Eltalálta ön, hogy sziromfekete köntösben járok. De szándokom nem volt az ártatlan (?!) (lucus a non lucendo) Nyirfalombokat megtépászni, mert hiszen a valódi nyirfalombok nem Kemecsén díszelegnek. Kár volt önnek magát fárasztni a fürkészéssel; váljon a növényzet melyik osztályához tartozom — akár az- Idők Tanúja és Pesti Hírnök akár de Linné Jussieu szerint — hidje el ön, hogy sem a belladonna vagy csimpaj válfajához sem a rejtvenőszők osztályához. Hát ön Cuvier szerint nem a Sa- bella ventilabrum — válfajához tartozik-e — avagy talán az urticahoz mert „úrit mature quod vult urtica manerc.“ — No de ön sem növény, habár Nyirfalombokkal kérkedik is. — Igen jó górcsövem van s amint önt vizsgálni s megismerni igyekeztem Humboldt szerint uj világrész tűnt szemeim elé, — egy Vitézt láttam — talán Joannes Háryt — ki a jelenkor vívmányaival dicsekedett — materialismus, rationalismus — com- munismus, socialismus — freimaure- risinus mind megannyi az emberiséget boldogító tanokkal. Don Quichottenalc is keressen ön más szereplőt — hiszen úgy sem illik az én pajzsomra ama kihívó devise : „Róma vagy halál“ az Garibaldinak s imádóinak jelszava! Ön komolyan nem méltatott engemet a vitatkozásra — ám legyen, én is enyelgek önnel. — Tehát nem hiszi komolyan a miket rólam, — továbbá a kardinálisokról, püspökökről — Róma telhetetlen Molochjárúl könnyelműen állított, — nem hiszi komolyan, midőn a „non possumus“ elvét bálványimádásnak — az Isten dicsősége jelszót sötét s véres iszonyúnak káromolja! Záradékul német íróra s Weber költőre hivatkozik ön, úgy vélem — nem hiszi azt sem komolyan hogy azok müveinek idézett passusai reám alkalmazhatók legyenek —ne is hidje különben utasítom önt Dr. Hoche: „La fable et la vérité“ müvének olvasására. Végre mint Uomo di grand’affare dar del tu-------tegezve azt mondja — Boszankodól, tehát nincs igazad, -—- mire ez a viszhang : Dehogy bosz- szankodom — igazam van! Es mint Taubmannak helyesebben Írnia kellett volna : Si cum Jesuitis, cura Jesu itis, Si cum Jesu itis, cum Jesuitis. Felebaráti figyelmeztetésül azt tanácsolom Z. Y. urnák hogy a két betű elibe tegye a Y betűt is — igy lesz : omne trinum perfectum. — Ezzel bezárom a vitatkozást: Claudite jam rivos pueri sat prata biberunt. — Az okosabb elhallgat ez ügyben, mert hallgatni arany. Simon Endre. sékig kicsinél nagynál egyaránt. Szelleme, kedélye szakadatlan harezban állott a külső élettel. Ez nehézkes, rögös, szinvesztett, szelleme vil- lámkönnyü, szökdelő, kedélye mindig szivárvány- szint játszott, melyen oly jól esett elmulatui a vele rokonsziveknek. Szeretett opponálni csupa szeretetreméltó- ságból, sőt tréfás óráiban sokszor elv gyanánt monda ki, hogy nem szereti azt. a ki mindig a legutoljára szólónak ad igazat, vagy a ki másokkal együtt csépel szalmát, — ez mindössze sem nagy mesterség, hanem szembeszállani a legerősebb állításnak, azt megtámadni, megvitatni, tisztogatni, nemesíteni a próbák tiizével, — ezt szeretem én. Azon dolgok közzé, melyeket soha fel nem foghatott, tartozott — a csiiggedés, a panasz, a kislelkü elkeseredés, a sors elleni zúgolódás. Annyira eszményi volt nyugalma, oly emelkedett önérzete, hogy haliám őt akként nyilatkozni, miszerint ha hatalmában állana az életet még egyszer kezdeni és átélni, megint csak úgy fogna hozzá és kivánná végig, a mint volt. Kedélyes délutáni órákban el-elbeszélgette aztán, hogy mint volt régen, hogy a börtönben bajtársaival együtt mint költötték ki a csirkét csupa idöölés- és tudnivágyból : vájjon fejleszthet-e az emberi test is ehez elegendő hőt magából? neki magának is olyan furcsa kis kakasa született, hogy___ A halállal mindig csak félválról beszélt, nem süvegelte egy mákszemet sem éppen, mert öt is olyan hóhérnak tartotta, a ki a kényszer parancsszavára öl; ennek legjobban szeretett a szeme közzé kaczagni, úgy hogy 1849-ben bilincsekbe fűzve éppen abban a vaskalitkában fütyörészett, a melybe a kötélre Ítélteket tevék a kivégzés előtt; ebben a nyakcsiklandós állapotban találja öt egy ismerős osztrák tiszt és ilyforma gúnynyal szól be hozzá : „memento móri, pater Gregori!“ ő aztán kiegészitöleg igy válaszolt vissza : „fumigo mundurn, leck mich .. ........punctum.* H ivatalos teendőiben számtani szigor feddhetlen pontosság jellemzik őt, akarata, szí mindig tekintély, mert erkölcsi okok alap nyugszik; a betiit soha sem vette abcei éi lemben, hanem annak mindig szellemét kére és követelte, különben túlszerény, túligénytel túlelégedett volt, sokszor engedte a csibefit 1 mázni az öreg kakas ellen, holott minden g beszkedése nem volt egyéb meddő kukorikol nál; de ha szólott, akkor aztán mennydörj és villámlott, csakhogy ennek a villámnak a jó tulajdonsága volt, hogy kedvesen ütött édesen vonzott, utána pedig egészen üdén éi tűk magunkat, mikéntha a rekkenő nyári lé a felhők fürdője mossa meg. Ot nem tudta senki másként nevezni n a szeretet nyelvén. Tüzérei, kik előtt külön föltétien tekintélye volt, legszeretőbben nevezek őt „ezredes bácsidnak; az árvák pedig, kiknek legutóbbi időben gyámja volt, uton-útfélen szó- litgaták őt és egész boldogok voltak, ha mondhatták, hogy: „édes gyámatyám!“ A külsőségekre oly keveset adott, hogy mint ezredes hivatalos megjelenéseiben sem viselt egyenruhát s mindig újság volt, ha öt a formák előírása szerint lehetett látni. Ifjú korában szörnyű gyalogló volt. Olaszországból több ízben sétált át hazájába látogatóba. Pestről misem volt neki N.-Váradra átszólni. ő ismerte a fellegek rejtett gondolatát, a nép hozzájárt kérdeni : lesz-e eső? Ő a ki diogenesi lélekemelkedettséggel tudott megelégedett lenni, saját kezeivel kapálta fel pár hold földjét búzájának, a legőszintóbb munkaszeretetből. Előtte király volt a koldus, és koldus a király; az egyének mértékelésénél csak egy mértéket ismert, e mérték : ember, s a mérleg kezelője : testvér. Vegyük őt mint tudóst, nyugodtlelkii bölcset, áldozatkész hőst, munkás polgárt, gondos szülőt, szerető testvért vagy igazkeblü barátot, másként mint a szeretet szavával nem szólhatunk róla; ő ha koronát tűrne fején : a szív tenné, azt rája fel. Övé maradt a szeretet áldása, mienk a szeretet fájdalma. Egy tőről szakad mind a két érzés : a rózsa és a tövis — a szív gyökeréről és a lánczon összefüggünk vele, mig belőle tart — ő a mienk maradt örökre ___ É s mégis oly gyászos borulat, oly sötét szárnyú gondolatok röpkédnek homlokunk redői közt, ha árnyához visz el emlékezetünk. Ki adhat szint a gondolatoknak, ki adhat mosolyt a szív fájdalmának? Az idő, az idő ruhájába öltözködött — Isten. Várjuk őt, kérjünk tőle vidor derületet. Lobog, feketén integet a zászló szárnya, mely alatt küzdött egykor, mikéntha elköltözött szellemének bucsucsókot küldene. Nyugodjál, légy megáldva békeágyadban 1 Újra sötétlő ború, vissza-visszatérő gyász.... ö nincs többé! Hol vau? Ott, a hova mindnyájan megyünk majd ... Sötét, borús gondolat... a felhőkből Isten arcza tűnik elénk s lelkünk a hit szárnyain lebeg, mert ez bizalomra tanit, és a por felé emel... a gondolat borúja eloszlik és a fellegeket a kisütő nap fénye tépi foszlánydarabokra ... oh higyjüuk, higyjünk! . . . fejünk felett az ég ... ! Ó a nagy, a szirtlélek nincs többé 1 Ah nem az, csak tisztulni ment a portól. Hangja, szive itt mulat közöttünk, — a barát ott látja lelkét, midőn serleget ürítve köny csordul szeméből, a gyermek, az árvák, a hon kebelén őrzi őt, — nem vész el a nagy, hanem — megdicsőül, a vasidőnek nincs rajta hatalma, „a koporsóból kitör és eget kér...“ Ott pihen ő szebb hazába térve, — az életvihar nem tombol már ragadó őrvénylábak- kal pályáján, elült a zaklató vész, a csapásra tolult hullámok fodra lesimult, minden sik, minden zajtalau, — az elhagyott szirtek bordáira nyugodni száll a lebegő sirály. Kell, hogy a nagy télre tavasz kövekezzék, kizöldüljöu az elsárgult életlomb s reá az örök üdv keze hintsen koszorút, virágot — ő nyugodni ment, hamvain a béke angyala lebeg — melyért vérzett, mely igazainak küzdelmében elbukott — kelére tért a védett anyának. Ily fiák anyja ne féljen! Elhullnak bár a hü fiák, megtépve bár a szent lobogó; de az a vér, mely tengernyi özünnel ömlött a földre - adóssá tette a jövőt. A véráztatott föld lelket kapott —■ eszmével terhes minden szem pora. Az eszmék magva kikéi majdan, hajt sarját, virágot, érett gyümölcsöket, hogy boldog legyen e hon. De ti kik a fergeteg mennykövei közt hintétek be iidvmaggal a földet egymásután mentek lassan-lassan, -— az életnek csak tövise terein számotokra, fáradalmaitok jutalma legfeljebb egy fejetek felé tűzött galy és koszorú, s az áldó utód szentelt fájdalma emléketek kegyelettel ápolt oltárán. Ti elmentek hogy közelebb jöjjetek a hon szivéhez, ti elmentek megtisztulni a megdicsőülés tüzében, ti elmégytek szemeink elől, hogy a Pantheon oltárain mint isteneket lássunk viszont, ps ha teremtő idők felforró vihara ujra- riad: szellemetek ott lebeg a szent lobogó kibomlott szárnyai felett, ti újra a hősök soraiban álltok hogy megmutassátok a küzdelem hevében : merre a dicsőség ulja. A ti lelhetek tanít, vezet bennünket — és mi követünk áldó kebellel, követünk, mert nyomaitokon az igaz győzelme van. Ő is elment... már látjuk a szent tűz lo- bogását — a Pantheon dicső népe oltárra emeli őt. —- Ő nincs többé — ki mondja ezt?! Kérd meg a hazát, s mind kik őt szeretek, valamennyi szivére fog mutatni s azt mondja, hogy : itt van, ő él és áldott örökre. Most tudjuk, mi volt ő, mert az élet ritkán mutat tisztán, „az élet nyugtalan folyama csak zavarosan festi a fényalakot, hanem a halál csendes tengere tisztán tükrözi le a napot és a mesz- sze táv akként nyugszik lábaink alatt mint szelíd, enyhítő holdvilág.“ *) Sokszor akkor érezzük valaminek a nagyságát, midőn már nincs birtokunkban ... ha em- bor volt a kit elvesztettünk : az elvesztett nagyság érzete megérzékül rajtunk, s a kebelünkre tűzött gyász, a szív dobbanásain égő fájdalom, a szentelt emlékezet tövissel koszoruzottau, a lélekrázkódás forradalmából számokat vesz elő és a belső világ küljelenségeiben azon mennyiség rajzolódik le, mely az elvesztett nagyság mértéke. Sohasem nagyobb és dicsőbb e mérték, mintha az maga a keblünkben égő szeretet és kegyelet. Sohasem érdemelte ki magának tudós, hős, barát, testvér, honpolgár e mértéket annyira, mint kinek most elóttiiuk emlékkoszoruzott sirhalma — Lukács Dénes tüzérezredes. Az igazkeblü honfi hálásan közelíti meg emlékét; az árvánhagyott nő és gyermekek sziveik fájdalmában hordják öt; a hü baráti kebel ragyogó künyekben beszéli el veszteségét, midőn a felcsendülni szokott serlegek sorában a legvidámabb némán, felborulva áll és hasztalan várja az aranybulláim! bort és kedvet; az árvák kiket elhagyott soká eljárnak még sirhalmára koszorúját könyeik harmatjával öntözni, s az a sóhaj, mely kebleik mélyéről felszakad minden márványgúlánál hangosabban fogja elmondani ki fekszik ott alant. A fájó emlékezet holdfényénél soká fog még virasztani hamvai felett a kegyelet angyala. És ha szelleme felkeresi olykor-olykor az elhagyott kedveseket, a hantján felsohajtó szellő suttogásában, a cyprusai között felsíró csalogánydalban, a koszorúiról felszálló illatfelhőben — ott látjuk őt, ö beszél velünk, ő száll magasan lebegő szellemutra, ő — a nagy, a dicső ___ * * * Halkan zizeg a hantok felett meg-megrez- zenö fiiszál, suttogva beszél a lehajló lombbo- rulat, a reszkető virágszirmokon egy-egy har- matgyöngy rezeg, mikéntha keble fájdalmát sírta volua fel... a szellőfuvalom oly félve lehel... oly mélyen mereng a csattogó fülomile holdas éjfeleken... az égről milliárd csillag ragyog lo oly magasan, oly uémán... mindenütt nyugalom és béke. Ah a halál oly jó orvos : nincs fájdalom birodalmában csak álom, enyh, nyugalom, béke. Csendesen nyugosznak a hős porok, álmaik felett a béke angyala viraszt___A kegyelet cleljár a nyugvó szellemhez kezében koszorú, szemeiben rezegő künycsepp, kebelén ima— Pihenni ment hamvak, lebegjen felettetek : üdv, béke, enyh..,. 1 A tél fagya felolvad : ragyogó nap süt ki a felhők borúlátóból. A sik nem marad zárva mindig : mély magassá lesz, a por az égre fog költözni. A sik olyan, olyan közel az éghez.... Isten lelke ott is él; — nyugvó hamv nem vagy magad. • Feletted őrök virasztanak, porod felett Isten lelke lebeg___ P ihenj, pihenj, békén 1 Elköltözött, Isten, Isten veled----1 D obránszky Péter. ') Jean Paul.
