Nyír, 1867 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1867-12-15 / 11. szám
ditváuyozzuk. — Indítványunkat kézzel lógható bizonyítékokkal legközelebb indokolni fogjuk. — Nyíregyháza, decz. 14. A vaspályán beállított szállítások miatt az árak név- leg tekintendők. — A tiszavidéki vaspályának — még most is Bécsben székelő — igazgatósága, azon szállítmányok felvételét, melyek Czeglé- den túl viendők — az eleven jószág kivételével — f. hó 13-ikától kezdve további rendeletig minden állomáson beszüntette. (Haladunk rák módjára. Még jó hogy Szabolcs- megye közönségének tudtára adja, mert eddig feleslegesnek vélte azt, hanem elégségesnek látta a menet-rendet csupán a „Pester Lloyd“-ban és „Debreczeni Értesítő “-ben közhírré tenni. Szerk.) — Miskoloz, decz. 11. Az ismét beállt fagy következtében jobbá lett útnak tulajdonítható, hogy hetivásárunk igen élénk volt, mert a pár hét ótai folytonos esőzés miatt az utak elromolván, a vidékről vagy nem, vagy csak igen nehezen lehetett beszállítani, s igy heti vásáraink pangásban voltak; de tegnap virradóra ismét jól felhagyván, a mai hetivásár élénkebb volt, gab- nanemü nagy mennyiségben hozatott be, de sem megfelelő ár, sem vevő nem igen volt, — annak következtében, hogy szállítani semmit nem lehet — mert a vasútnál holnapokig hever .az élet s a vaspálya igazgatóság az átvételt a pályánál végkép beszüntette — a külföldi nagy kereskedő házak is egyidőre beállították vételeiket, és igy az árak természetesen csökkentek, — a mai hetivásáron a jelentékenyebb bevásárlásokat nehány ujdon- jött, lengyel és szepességi kereskedő tévé, de nagyobb kötések nem tétettek. — A mai ár: búza mérőnkint 4 írt 60 krtól 5 frt 10 kiig, kétszeres 3 frt 40 krtól 3 írt 60 krig, rozs 3 frt 25 krig, árpa 2 frt, zab 1 frt 25 kr., kukoricza 2 írttól 2 frt 20 krig, kása 5 írttól 5 frt 40 krig, bab 4 frt 60 kr., borsó 5 frt., lencse 5 frt., krumpli 1 frt 20 kr., szesz 30 fokú 25 kr., szalonna fontja 40 kr., ■marhahús 17 kr. LEVELEZÉSEK. Ipolyság, noov. 37. Kedves barátom! Örömmel hallottam e napokban, miként a „Tárogató“ helyett most a „Nyir“-t szerkeszted. — Mennyibe Szath- már- és Szabolcsmegyét ismerem, nem tudom, melyikuek adjak elsőséget az irodalom pártolásban, miért is csak azt kívánom, hogy : oly pártfogásban részesülj Szabolcsban, mint 1862-ik évben Szathmárban; de itt mentsen Isten ily alattomos rósz emberektől, mint milyenekkel ott uehánynyal—küzdened kellett. Áldjon meg a mindenható minden jóval, de leginkább vagy 3000 előfizetővel. Igaz! majd elfelejtettem, hogy a szerkesztők még baráti levelekben is szeretnek valamit találni, mit lapjaikba felvehetnek. De mit Írjak ? tudom már megyei lapnak megyei dolgokról kell írni. Hontmegye f. hó 11-én és következő napjain tartott bizottmányi gyűlésen a többek között egy igen üdvös és utánzásra méltó határozatot hozott; a határozat körülbelül következő. Egyhangú lelkesedéssel fogadtatott azon indítvány, mely szerint Hontmegyében egy önsegélyző népbank lenne felállítandó. A terv kidolgozásával egy küldöttség bízatott meg, mely körülbelül következő : „Az önsegélyző népbank“ 60 forintos részvényeket fog kibocsátani, a részvény 10 éven át 50 krajczáros havi részletekben, azonkívül pedig egyszer és mindenkorra 1 írt alapítványi dij fizetendő. Minden részvényes 5% kap évenkint befizetett pénze után; nemkülönben mindenld részvényeinek számához arányitva kaphat kölcsönt 9 kamat mellett; ezen kölcsön részle- tenkint is törleszthető. Ezeken kívül szabadságában áh minden részvényesnek bár mikor visszalépni, mely esetben befizetett pénzét kamat nélkül visszakapja“. Ez legnevezetesebb esemény megyénkben. — Máskor többet. Élj boldogul! azt kívánja őszinte barátod. Kovács Albert. Alakuljunk democrat» körbe. „Az értelein s tudomány világában nincs más fokozat, mint „melyet az értelem és tudomány „terjedelme alkot. — Az ég tekinget nélkül osztogatja a girákat „s talentumokat. — A mennyire „közös pedig minden osztályok „embereivel ezen isteni ajándék, „s a mennyire iparkodnak a kü- „lön osztálynak szorgalmak által „azt magukban kifejteni, annyira „megalapul s gyarapodik az egyenlőség elve.“ Horváth Mihály 1841. Több mint egy negyed évszázad, hogy magyar társadalmunkban a democratia mozgalma a civilisatio es felvilágosodással terjedni kezdett. Törvényhozásunk ez irányban fokozatos kifejlődése megelőzte, s máig is előzi a társadalmi téreni kifejlődést. A társadalomnak a törvényhozás megett elmaradására nézve azokat tehát nem az elv felismerésének hiányában, hanem korlátozott elterjedésében véljük létezni. Az eszmék, hogy kihatásaikban életképessé fejlődjenek, — szükségesképpen a társadalomban el kell fogadtatniok, s annyira elterjedniük, miszerint létezésük a közérzületben meggyökerezett legyen. Az eszmék, fogamzásuktól, az emberi felfogásba általános elismertetésükig, mindég több, kevesebb időhöz kötött fejlődési pro- cessuson érnek meg, mint ezt a vallás, a tudomány, s az államok politikai életének fejlődése tanítja. Ilyen eszme az, mely a democratia alapjául szolgál, s mely a törvényhozásokban, a törvény előtti jogegyenlőségben nyert kifejezést. A törvény azonban mindaddig Írott ma- laszt marad, mig a benne foglalt elv a társadalmi életben is érvényre nem emelkedik. Ezen érvényesítése a democratia elvének, feladata azon egyesüléseknek, melyek fővárosunkban már foganatba vannak, — s mely czélhoz egyesülésre a felhívást kezdeményezni bátorkodunk. Ne féljünk a sebre tenni a gyógyító vasat, s constatálni, hogy a democratia elvének a társadalomban érvényesitése végett egyesülésre igen is szükségünk van. Hibázunk innen is túl is. Az osztályok közötti különbség még ma is tényleg létezik. Azon osztály, melynek kiválló feladata az értelem és tudomány világának fejlettségét képezni s érvényesíteni, — elszórtan, el- különzötten szűk hatáskörben mozog, — sőt nagy részben nem is mozog, — hanem hanyagon szemlél, s közrehatás nélkül, szorosan vett egyéni életébe s érdekeibe burkolózik. T Á R C Z Á. Uj hazát keresők. Novella Brúnóid F.-től. Németből fordította S ...............Ilka. (F olytatás.) A zsidók midőn büszkén járni látták Forgács Laczit, igy vélekedtek : Megálj csak, mához esztendőre nem jársz ily büszkén, gyalázattal kiűzünk a telekből, mert bizton tudjuk, hogy nem fogsz, fizetni. A hamburgi kikötőben egy hajó — kivándorlókkal megtelve — készen volt indulni. Az öreg Kardos és Puskás István a fedélzeten ültek. Utóbbinak bátorsága és kivándorlási vágya úgy látszott megtörve volt. A Forgács Laczi általi rászedés boszantotta és az utazástól elkedvetlenitette. A hajó ■ különbnél különféle egyéniségekkel és tárgyakkal megrakva volt, főleg a gyermekek sokasága nem igen kellemessé tette az ottlétet. Mari beteg anya mellett ült, ő mellette pedig János — hűtlen szeretőjére gondolva — és egy más egyén, ki emigránsnak adta ki magát. Tömött és hosszú szakálla tette őt feltűnővé. Néhány könyv volt minden vagyona; miért is utazási dijt nem fizetett, hanem a hajó tulajdonosa által hajó- imokuak vétetvén fel. Mari a legszebb leány volt a hajón és az emigráns az első látástól kezdve kegyét és talán szerehnét is elnyerni igyekezett. Ügyesség által megtudta a leány élőbbem sorsát, a mit azonban meg nem tudhatott, igyekezett combinatiók által pótolni. A tört szerelmen saját szerencséjét építhetni vélt, mit nem annyira a leány bírása mint atyjának pénzén elérhetőnek vélt. Jelenben sikerült neki Mari beteg anyjának a kapitányi szobában egy kis helyet eszközölni, mely jótéteményért Mari szívből köszönetét mondott. Most a hajókapitány a fedélzetre lépett és indulást parancsolt, a horgonyok felvonattak, a vitorlák kifeszittettek és nyíl sebességgel megindult a hajó a nagy tengerbe. A kivándorlók mindnyájan a fedélzeten állottak és addig néztek a part felé, mig csak legkissebb nyoma látható volt, miután az szem elől eltűnt egyik a másik után a hajó mélyébe vissza vonult. Az utazás kezdetben kedvező volt. A szél megállt, a tenger csendes lett. A kivándorlók nagy többsége tengeri betegségben szenvedett. Az éj közelgett. A nap a tenger mélyébe siilyedni látszott. A hajót egy néma ottho- niatlan szellem járta át. A hold fényben kísértetiesen lengett a vitorlák árnyéka a tenger sima tükrén. A hajón minden csendes, a matrózok aludtak, csupán a hajóőr a kosárban látszott ébren lenni. — A kivándorlók sorban a meleg léggel telt fedélzet alatti teremben feküdtek. Egy hal a hajó oldalát megüti, az őr mámorából felrezzen és körültekint. Ijedten feláll kosarában, s a hajó orrán két alakot ülni lát, a tengerészek minden kísérteties meséje eszébe jut, de egy másik pillantást oda vetve mosolyogva visszaült kosarába. Ö a két alakot felismerte. Az egyik az öreg Kardos, a másik Puskás István, kik rendesen minden éjjel együtt ültek és a múltról beszéltek. Az aggastyán a szentirással kezében gondolatokba merülve a tengerbe nézett. Hirtelen felugrik helyéről, zsebéből kést kivon, kabátjának béllését kifejti és egy sűrűén bekötött csomagot kihúzott belőle, azt mohón, szótlanul a bámuló Puskásnak nyújtva. „Mi az?“ kérdi ez, gépileg a csomag utáu nyúlva.„Vedd, vedd!“ kiáltá az öreg, „egyszer mégis be kell vallanom : ez testvérem öröksége. —- Vedd.“ Maga körül tekintve, folytató halkan: „Én nagy bűnös vagyok, igen nagy bűnös. A 6zent Írás azt mondja : ki tettét megbánja annak megbocsátok; évek óta éjjel-nappal imádkozom, — de ezen pénz mégis bűnös pénz, és mióta Hamburgban aranynyá váltottam és itt a mellemen hordom — ég mint a tűz. Vedd! Vedd! mielőtt meghalok.“ „Mint tudod, atyámnak két fia volt; az öregebb nyers és vad természetű volt, mint Esau — ő atyjával roszul állott, mert nem tudott engedni, és én még növeltem a tüzet. Az elégedetlenség a háznál mindég nagyobb lett, mig végre bátyám idegen országban katonának beállt. Én atyámmal gazdálkodtam. Anyámnak kedvencze voltam és tudtam atyámnál is azzá lenni. Hízelgő képmutató voltam. Anyám meghalt és atyám egy végrendeletet tett le a törvényszék kezébe, melyben bátyám mindenből kitagadva volt. Elértem a mit óhajtottam. — Biztosnak véltem magamat. Nemsokára atyám is beteg lett. Bátyámról számos éven át semmit sem hallottunk; de atyám hitte, hogy még él. A tett végrendeletet megbánta és azt megsemmisíteni óhajtó. Attól tartott, hogy bátyám még egyszer szegényen és nyomorultan visszatér és atyját és öcscsét átkozni fogja. Uj végrendeletet tenni óhajtott, de betegen s halálhoz közel ágyban feküdt; miért is engem felkért mennék be a városba, kérném nevében a végrendeletet vissza és hoznék magammali egy törvénytudós embert, ki mást Írna.“ „Látja István, akkor vitt kisértetbe az ördög. Én nem mentem a városba, hanem csak tetettem, mintha elmentem volna. Atyám már igen gyenge volt, szemei már üvegesedni kezdtek, mikor haza értem; azt mondám, a törvényszéki tanácsos, kinél a végrendelet letéve van, nincs otthon, de mihelyt haza érkezik, azonnal személyesen fogja elhozni és mást készít. Atyám várt, de miután senki sem jött, esküt mondatott velem, melyben szentül fogadtam, hogy a fél vagyont bátyámnak átadom, ha visszatér. Atyám nyugodt lélekkel meghalt.“ Az aggastyán elhallgatott s gondolatokba merülten gyakran sóhajtott. (Folytatása következik.)
