Nyírségi Virrasztó, 1942-1943 (6. évfolyam 1-24. szám - 7. évfolyam 1. szám)
1942-09-01 / 17. szám
nyírségi virrasztó 3 a Tőle való alázatosság megtanulására. — Az elhangzott, bizonyságtételek mindmegannyi tanúi voltak annak, hogy: ,. ideje már, hogy az álomból ielserken- jfink,“ A délutáni óráikon Jónás próféta könyvét olvastuk és beszéltük meg. Úgy álltunk az Ige világossága alatt, mint megannyi Jónások. Sokan indultunk el az engedelmesség útján, az Ur parancsolta ninivékbe. Látva Istennek közöttünk munkálkodását, reménységteli szívvel és hittel tekintünk a Szentiéleknek a nagy magyar ébredést hozó munkája elé. Várjuk, sóvárogjuk, hisszük és imádkozunk értei — Ez a konferencia is biztat bennünket arra, hogy eljő. „Nem késik el az ígérettel az Ur,‘‘ Imreh Hona testvér. IV. Pihenő csendesnapok. — Augusztus 22—30. — A Megbékélés Házában augusztus 21—30-ig tartott pihenő és evangéiizáló csendesnapoknak eleitől fogva végéig résztvevője voltam és most, hogy beszámolóra kértek fel, azt kell kijelentenem, hogy ezek a csendes napok a meghittség, őszinteség és kedvesség jegyében teltek el. ' Legalább is számomra, aki ugyan mint ezeknek a csendesnapoknak vezetője voltam kijelölve, mégis a vezetés és bizonyságtevés munkája mellett , vezetettnek“ is éreztem magamat mindvégig. Majdnem minden évben eljöttem ide és a rámbízottakat igyekezem jól végezni, de még egy esztendőben sem éreztem ennyire a testvériség, a Krisztusban való közösség légkörének hatását magamon. Igaz, hogy „csendes napok" is voltak ezek a napok, Nem volt benne sok kegyes lárma, dübörgő előadások sem hangzottak el, csupán az Ige kiáltott, beszélt, de a szívek mélyén. Körülültiík az Ur zsámolyát és erőltetés nélkül, természetesen, csendesen vártuk az Ige mondanivalóit, Bizonyságot tettünk egymásnak. Az együttlót külső arca állandóan változott, ki jött], ki elment, de ez a csendben kialakuló belső légkörre alig volt hatással. A meghittséggel járt a közvetlen őszinteség is. Nem takargattuk szégyeneinket, ha nem is számoltunk be bizonyos beteges kényszerrel bűneinkről, mégis mindig pirulni, megalázkodni, szégyenkezni kellett itt mindenkinek. Egyszóval: majdnem azok voltunk, akik vagyunk: méltatlan bűnös emberek, akiknek se mentségük, se érdemük, se erejük nincs önmagukban. Mindig az derült ki, hogy semmink sincs, hogy bölcsességünk kábaság, igazságunk nyomorultság, hogy újból és újból nincs más: csak Krisztus, mint igazság, váltság és szentség. Ez tette azután kedvessé is ezeket a csendesnapokat. Állandó napsugár, a kegyelem napsugaras verőfénye vett körül bennünket és az összetörő lelkek ebben a családias kedvességben, amit az Ur jelenléte biztosított, megvigaszíaltatást találtak, a könnyes szemekről felszáradt a könny. Mindnyájan azt tanultuk meg jól, hogy az ember semmi, a kegyelem minden s ha lesznek lelkek, akik a kegyelem vigasza nélkül távoznak el innen, hiszem, hogy csak „innen“,, de nem az Ur ölelő, átkaroló, kegyelmes karjaiból. Áldassék mindezekért az Ur nevel Dieser! Sándor. VISSZHANG 1 Nyugalmat találtam az én lelkemnek Öt és fél napot töltöttem (aug. 25—30-ig) nyugalomban a kedves Sződligeten. Szolgálni mentem helyettesíteni, szamárnak lenni. Kisleányom súlyos betegsége előzte ezt meg, úgy volt, hogy e miatt otthon maradok. Állapota jobbra fordult s elmentem. Elmentem másoknak adni, pedig koldus, kifosztott voltam. Elmentem bűnnel terhelten, hogy segítsek másokat terheiktől megszabadulni. Vágyódva mentem a kegyelem, a szabadulás után. Vagy öt éve itt ragyogott fel számomra Krisztus és nyertem örök életet. Reméltem, hogy most is találkozom Vele. Megint „hazamentem" Sződlígetre. Egyesek szerint talán más lelki üdülőbe kellett volna menem, de Isten ide irányította lépteimet. Nagyon szeretem Megváltómat, de sötét bűneimmel súlyosan bántalmaztam Őt. Sorozatos, szégyenteljes bukások mocskolták be becsületemet a közelmúltban. Ideíg-óráig felszabadultam, — de azután megint a nyakamra tekeredett a hurok. A reménytelen tehetetlenség egyre jobban körülvett. Mi lesz ebből? Hova jutok? Mi lesz velem? Ne gondolja senki, hogy ezek most olyan érzelgős frázisok, hatás-vadászások! — Valósággal a sáros fertőbe hullottam, Nem is azért írom, hogy a Megbékélés Házának csináljak propagandát. Egyszerűen vázolom lelkiállapotomat, azok kedvéért, akik hasonló nehézségek alatt élnek és szabadulni vágynak. Isten a lel- kemre beszélt. Sokszor a saját szolgálataim alatt. Meggyőzött, Igazat adtam Neki, Reménység gyulladt fel. Rámutatott lehetőségeikre, melyek egyetlenek, rámutatott feladatokra, melyek lehetőségek. Munkálkodott bennem a Lelke és Igéje. Megújultam. És most nagyon nyugodt és boldog vagyok. Elmélyült szívemben Uram iránti szeretetem, Ráéheztem, mint a kenyérre, akaratának bol. dog teljesítésére. Kegyelem alá kerültem, kegyelem napsütötte ege alá. Isten szeretetébe öleltettem bele, hogy gyümölcsöt teremjek ezután. Folytatom utamat a hitben, nézve Jézusra. Örök Jézusommal csendes^, halk szövetségre léptem. (Óh, de szeretlek drága Jézusom és mégis vétkeztem ellened ...) Jézus nemcsak életlehetőség, de feladat is lett számomra: Krisztussal együtt a keresztre, a halálba, a sírba, az oltárra, a tűzbe, hogy az Ö élete, ereje és feltámadása legyen nyilvánvalóvá bennem. Hála könnye rezeg pillámon, amint ezt írom. — (Óh örölk Isten mily csodálatos vagy Te. Akit Te egyszer forró szerelmeddel meghódítottál, az nem tud többé nélküled egy percig sem élni.) Megérkezésem délutánján zápor volt. A szivárvány odiatelepedett a lombok közzé s az akácfák könnyes levélkéin ott remegett a ígéretteljes szivárvány színpompája,, üzenetként: „Kegyelem bűnös fejednek, kegye-
