Nyírségi Virrasztó, 1941 (5. évfolyam, 1-22. szám)
1941-01-01 / 1. szám (2. szám)
NYÍRSÉGI virrasztó 3 Kalmár László, Kálnay András, Szabó Nóra, Vajda Mária, Dezső Ernőné, dr. Durkó Gábor- né, Nánássy György, P. Tóth Lajosné. Konferenciánk utolsó napjának, január 6.-ának délutánján Társaságunk évi rendes és tisztújító közgyűlése volt. Űrvacsoraosztással fejeződött be egvüttlé- tünk. Ha visszagondolok ezekre az áldott napokra, előttem felvillan az akkor tükörsimára felfagyott utca. Milyen vigyázva jártunk, meggondoltunk minden lépést- Minden figyelmünket, igyekezetünket arra fordítottuk: vigyázzunk, el ne essünk- Utolsó úrvacsorái istentiszteletünk Igéjét hozza elém a Lélek : Lelkiekre is teljes igyekezetei fordítsak. Óh, igen: „El ne vesszen köztünk egy sem', megtérhessen mindahány !“ B. B.-né. VISSZHANG Nem a másiknak, nekem Hatvanban az egyhetes evangélizációt sok emberi aggodalmaskodás előzte meg a gyülekezet és a magam részéről is. Jól emlékezve még a múlt évi januári rettentő hidegre, attól tartottunk, hogy ez megismétlődvén, az egész héten át távolmaradnák majd az emberek. Mikor mégis elhatároztam, hogy minden körülmények közt engedek a Lélek unszolásának és előkészítem az Evangélium hirdetői számára az utat, a szénkamra éppen üres volt és még az a kellemetlen meglepetés is ért, hogy a vonatközlekedést váratlanul beláthatatlan időre korlátozták. A szálláskeresés sem ment zökkenő nélkül, attól is tartani lehetett, ho?v mivel a gyülekezetei nem volt alkalmam előzetes látogatásokkal előkészíteni az evan- gélizáció látogatására, nem fog kellő érdeklődés megnyilvánulni e nagyon is fontos ügy iránt. Nem volt más hátra, mint mindent rábízni az Űrra és reménykedni, a legsivárabb kilátások mellett hinni abban, hogy igaz az Ö biztatása: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok“ (I. Pét. 5:7.) A maroknyi csapatra leolvadt bibliakör hűséges tagjaival együtt többször könyörögtünk is az Úrhoz, hogy készítse elő az utat és tegye áldássá a hatvani gyülekezet számára az evangélizációt. Nem sokkal aztán az evanyélizációs hét előtt bőséggel kaptunk szenet, úgy hogy a templomot is egész idő alatt be tudtuk fűteni, egvéb nehézségeink is eloszlottak. Január hó 8-án reggel 7 órakor kezdetét vette az evangélizáció bibliaórával, azonban nem volt több résztvevő a gyülekezetből 6-nál. A délutáni összejövetelen is mindössze csak 18-an voltunk, a templomban pedig alig volt több 40 embernél. Mintha a kicsinyhitűek frontja megerősödött volna az első napon, de aztán Isten kegyelme megtörte a félelmetes közönyt, másnap már megkétszereződött és tovább is napról-napra gyarapodott a gyülekezet. Pedig a hideg valósággal tobzódott és az Újhatvanban lakók mégis bejártak szorgalmasan, noha némelyeknek majd egy órát kellett gyalogolni be is, vissza is, napról-napra. Maga az összejövetelek hangulata is csodálatos változáson ment át. A Szentlélek Isten elkezdte ellenállhatatlan erővel munkáját s míg az evan- gelizáció kezdetén talán mindenki, lelkipásztor és akármelyik gyülekezeti tag is arról volt meggyőződve, hogy nem neki, hanem a másiknak van szüksége az Áldott Orvosra és minduntalan emlegettük nagy általánosságban, hogy ráfér a gyülekezetre az evangelizáció, lassan kinek-kinek meg kellett éreznie és alázatosan be kellett vallania önmagának először, majd Krisztusnak és végül egymásnak, hogy „a bűnösök között az első én vagyok“, és senkinek sincs égetőbb szüksége a Megváltó Űr Jézus vérére, mint „nekem“, szegény, elveszett bűnösnek. Az utolsó esték látogatóinak lelkében már pattanásig feszült a nyugtalanító kérdés és egyben könnyeket fakasztó boldog vágyakozás: „Mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözöljek?“ Milyen áldott békesség, Krisztus ölébe való bizton fejlehajtás következett el aztán a hívogató Ige befogadása — „higyj az Ur Jézus Krisztusban és idvezülsz mind te, mind a te házadnépe“ — után. A megtért és újjászületett szívnek nincs nagyobb boldogsága, mint tudni azt, hogy az Űré valójában. Az evangélizációt követő csötörtökesti bibliakörben nem volt ugyan jelen mindenki, aki a záróösszejövetel hálaadásán és bizonyságtételén, talán mint kiváncsi volt jelen, de az a 45—50 férfi, nő, ifjú és leány, aki új élete tiszta légköréről, megtalált békességéről, korábbi bűnei feletti bocsánat öröméről és a kísértések elleni sikeres küzdelméről már be tudott számolni, a legközelebbi, talán súlyosbodott életsorsának a Krisztusban való védelméről reménységet tud táplálni s a Jézusban való menedékért kitartóan tud könyörögni, de a gyülekezet lelki nagykorúságba való felnövekedését is naponta imájába tudja foglalni, annak szüntelen az örvendezése a maga és testvérei meggyógyulásán. Az ébredésre jellemző, hogy egyszerre 18 teljes Bibliát és több Zsoltárt rendeltek meg. A leányok azóta betegeket és öregeket látogatnak, velük Bibliát olvasnak és imádkoznak, mert amit kaptak, azt nem akarják csak maguknak megtartani, tudván, hogy: „Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségét hordozzuk és ne magunknak kedveskedjünk, mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának
