Nyírségi Virrasztó, 1941 (5. évfolyam, 1-22. szám)
1941-01-15 / 1. szám
nyírségi virrasztó 3 I VISSZHANG a fundamentumra! Az ádvent ideje alatt 11 napon át abban a kegyelemben volt részünk, hogy minden este hallhattuk az evangéliumnak hozzánk intézett vigasztaló, hitet adó szavát. Ezek alatt az esték alatt sohasem volt tele az Isten háza, mert sokakat visszatartott a zord időjárás. Akiknek azonban a soha el nem feledhető, Istentől megáldott igehirdetés megragadta lelkét, azok, ha nem is sokan, kitartottak és lélekben dúsan meggazdagodva és még sokkal több után vágyódva mondták ki az utolsó evangélizáló ösz- szejövetel után az ámen-t. Ha végig gondoljuk ennek az evangélizá- ciónak egymásba kapcsolódó elmélkedéseit és azok tükrében megvizsgáljuk magunkat és azt az életet, mely bennünket körülvesz, melyben mi magunk is örülünk, szenvedünk, élünk, akkor szinte megkeseredve döbbenünk rá, hogy az ember, Istennek ez az értelemmel, erővel, akarással bőven megáldott teremtménye, aki képes „nagyokat“ alkotni, miiven messze került alkotójától! Palotát épít, kényelmet szerez magának, dőzsöl, törtet, de nem ismeri Istenét. Rohanó kocsin jár, repül, uralni gondolja a tenger hatalmas hullámait, de megfeledkezik a gyalogjárókróL a nála kisebbekről. Kutatja ésszel, kitartással, akarattal a természet minden rejtett törvényét, de elfeledkezik Arról, aki azokat megszabta, a nála elképzelhetetlenül sokkal nagyobb Istenről. Mindenben saját erejének diadalát látja, de hogy minden mögött Istent keresse, az eszébe se jut. .. Öh és ezért milyen szegény, szánalmas, megfáradt éppen ez az ember. Hová vezet ez? Mikor lesz sokunk életelemévé a hit, a szeretet? Mikor válik élővé mindaz bennünk, amit az evangélizáció olyan mélyen tárt fel előttünk? Nekünk, akik ott voltunk, bőséges áldásokat osztogatott ezen a 11 estén. Lelkűnkhöz szólt az evangélium szava, nem, mint emberi beszéd, mert a Megváltó szavát hallottuk. Tanultunk hinni, bízni. Tanultuk a megváltást, bűnbocsánatot, igaz keresztyén életet. Megértettük, hogy ami „elvégeztetett“, érettünk végeztetett el. Bár ne csak hallgatói, hanem megtartói tudnánk lenni a sok hallott Igének. Bár egészen le tudnánk vetni az ó-embert és egészen Jézuséi tudnánk lenni, hogy azt ne mondja nekünk egyszer, hogy „a ti bűnötök megmarad“. Mindez olyan néhéz lenne? Az evangélizáció arra is rámutatott és megtanított bennünket, hogy nem. Ha igazán kérjük Jézust, Ö megadja. Ha őszinte bűnbánattal adjuk át Neki bűneinket, elviszi és megszabadít. Ha Ö megbocsát, mert megváltott, vájjon ki dobhatja ránk az első követ, s vájjon nem kérdi-e, hogy „hol vannak azok a te vádlóid“? Isten Jézus halálában megfizethetetlen áldozatot és árt adott értünk, pusztán szeretetből, hogy így lehessünk az övéi. Mit vár tőlünk érte? Csak olyant, ami hasznunkra válik, hitet, szeretetet, bűneink megutálását; áldozatot semmit. Minket, akik résztvehettünk az evangéli- záción, éppen ez kötelez arra, hogy vigyázva és teljes igyekezetét mutatva építsünk arra a fundamentumra, amit az evangélizáció elénk vetett, mert amint Pál apostol írja: „Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amelv vettetett, amely a Jézus Krisztus." Uram! Szántottál és vetettél. Add, hogy az aratás olyan legyen, hogy ne vágjon üres kalászt a sarló! Nyíregyháza. Kálnay András. I, i „ UTÓMUNKA Van-e szükség bibliakörre ? Gyermekkoromban sokszor vettem részt felnőttek bibliaóráin. Az énekeket nagyon szerettem. Énekeltem is. Arra is tudtam figyelni, ha a bibliaóra vezetője érdekes történeteket mondott el, vagy olvasott fel. De gyakran megtörtént velem, hogy az Igemagyarázat alatt elálmosodtam, sőt el is aludtam, mert nem értettem belőle semmit sem. Később magam is szorgalmasan kezdtem a Bibliát olvasni. Eljártam a diákbibliakörbe. A bibliaolvasás sokszor megnyugtatott, de legtöbbször úgy éreztem: szép, szép, de megtartani úgysem tudom. Bibliaóráinkon diáktársaimmal legtöbbször csak vitáztunk. „Lelki problémáinkat“ vitattuk meg, amiknek leginkább semmi közük sem volt a felolvasott Igéhez, sőt sokszor még saját magunkhoz sem. Nemsokára engem is megbíztak bibliakör vezetésével, kis- és nagyobb diákok számára. Jól esett ez a megbízatás, de alapjában igen féltem tőle. Mit is csinálok? Mit is fogok mondani? A kisebb diákoknak aztán vasárnapiiskola- szerűen tartottam az órát, ahogyan édesanyámtól láttam. Jól is érezték magukat a gyerekek, de én éreztem, hogy csak édesanyámat utánozom, nincs benem lélek, nem így kellene. A nagyobb diákokkal vitaórákat tartottam. Olvastunk ugyan fel Igét is, de nem az, hanem a vita volt a fontos. Sokszor szégyenkezve érez-
