Nyírségi Virrasztó, 1940 (4. évfolyam, 1-19. szám)

1940-10-01 / 14. szám

2

NYÍRSÉGI virrasztó

A probléma sokkal mélyebb és szét- ágazóbb, semhogy egy kis cikkben érdemlegesen lehetne róla szólni. Inkább csak a figyelmet szeretném fölhívni rá. Azt szeretném kérni, hogy minél többen és minél többször gondoljunk rá, még inkább : imádkozzunk Isten Lelkének vezetéséért.

Világos, hogy a mély magyar értékeket csodálatosan megmozdító nagy népi ébredés nem véletlen dolga, még kevésbbé Isten akarata nélküli dolog, Az a szomjas vágy, ami a magyar népnek a leikéből föltör valami jobb után, valami igazabb és tisztább magyar élet után, felséges alkalom, vagy óriási kisértés. Bámulatos tehetségek egész sorát vetette föl ez a magyar ébredés, költőkben, írókban, gondolkozókban, akiknek hatása a magyar lelkek ezreire mind nagyobb lesz, Mozgásba jött és erjed, utakat keres és gátakat ostromol, jövőt és életet igényel egy olyan új magyar szellemiség, amelynek frontja még most van kialakulóban. De ifjaink már ezeket a könyveket olvassák, maguk között már erről beszélgetnek, szemükben sokat ígérő lelkesedés csillog. Nagy vakság volna ennek a magyar ébredésnek a jelentőségét lebecsülni. De e percben még úgy áll a helyzet, hogy az evangéliumi ébredés munkásai körülbelül ugyanakkora bizalmatlansággal néznek a magyar ébredés emberei felé, mint amekkora titkolt, vagy kiütköző bizalmatlansággal néznek ők mifelénk- Természetesen van ennek a bizalmatlanságnak egy olyan oka, amit nem kerülhetünk el, sőt amit nagyon élesen és határozottan látni és láttatni kell. Ez az, hogy a magyar ébredés értékes erői — sokszor így látszik — egy krisztusnélküli magyar világot és egy keresztyénségtől vízhatlan magyar vásznakkal gondosan elzárt magyar életet óhajtanak. Ha és amennyiben ezt óhajtják, tartozunk nekik azzal a szolgálattal, hogy eleve megjövendöljük nekik munkájuk meddőségét és siralmas kudarcait. Ezeket a siralmas kudarcokat a végén majd nem kárörvendő elégtétellel, hanem velük együtt sírva fogjuk hordozni. Azért, mert keresztyének és magyarok vagyunk.

De az ő bizalmatlanságuknak is van egy igen nyilvánvaló oka. Ezen jó volna annyit segíteni, amennyit csak tudunk. Ez pedig az, hogy attól féltik a „magyar ébredést," hogy ha beeresztik az Evangéliumot — és pedig a föl nem vizezett és egész életet igénylő Evangéliumot, — akkor nem tudnak eléggé magyarok lenni. Valami ellentétet látnak a kettő között és öntudatosan vagy öntudatlanul inkább a magyarságot választják, mint Krisztust.

Egy pillanatig sem szabad habozni, hogy megmondjuk, milyen rettenetesen téves a választás ott, ahol nincs dilemma. (Pl. nem

kell választani aközt, hogy levegőt szívjak e a tüdőmbe, vagy táplálékot adjak-e a gyomromnak ?) Nem kell választani soha Krisztus és a magyarság között, egyszerűen azért, mert Krisztusban élve lehetünk csak igazán hasznosan és mélyen magyarok. A népünk és a fajtánk iránti szeretet nem elhalványítja, hanem csudálatosán méllyé és gazdaggá teszi a mi Urunk iránti engedelmességünk és a Vele egybekapcsolt életünk. Szomorú lesz, ha ezen a döntő területén a lelkűnknek harcolnunk kell azokkal, akik a magyarságnak jót akarnak a legfőbb jó nélkül. Szomorú lesz, ha meg kell mondanunk, hogy használni-akarva ártanak. Csak közben az Evangélium népe arra vigyázzon, hogy a jogosság látszatát ne adja annak a gyanúnak, amelyik a keresztyén embert kisebb értékű magyarnak akarja feltüntetni. Nehéz föladat ez, mert lappangó gyanúval és ki nem mondott váddal kell harcolni és közben egész lényünk — éppen azért, mert magyar — tiltakozik az ellen, hogy valami olyant hangoztassunk, ami magától értetődő és Istenadta dolog, t. i. magyarságunkat.

Körülbelül ugyanez a helyzet a „szociális ébredés“ vonatkozásában is. A két ébredés — a magyar és a szociális — között most párhuzamosság és összefonódás van. Lelkes emberek egyre égőbb fájdalommal látják a magyar nép anyagi és gazdasági elesettségét és nagyon érthető szenvedéllyel sürgetik a gyógyítást. A feszültség körülbelül ugyanolyan a szociális ébredés munkásainál is, mint a magyar népi mozgalom képviselőinél. Igazságaikhoz szívesen igénybe veszik az Isten igéjében adott fegyvereket anélkül, hogy hajlandók volnának mindenestől fogva alávetni magukat az Igének. A bizalmatlanság és a gyanakvás az evangélizáló munkával szemben körülbelül ugyanolyan, mint ahogy az imént festettük. Attól félnek, hogy szociális feszitő erejük kisebb lenne, ha az Evangélium előtt megnyitnák az ajtókat. Természetes, hogy sok olyan igazságot képviselnek, amiben mélyen egyetértünk velük, csak éppen amint az egész Evangélium elfogadása, vagyis a Krisztusnak való hódolás nagy válaszutja elé állunk, akkor kiderül a döntő különbség. Jaj lenne nekünk, ha itt megalkuvásokkal próbálnánk hidakat verni és valaha is elfelejtenénk, hogy Krisztust csak Urnák lehet elfogadni és soha semmiféle szép földi célnak a szolgálatában eszköznek nem! Aszociális igazságtevés bajnokainak is tartozunk azzal a szolgálattal, hogy megmondjuk: se gyökeres, se maradandó változást nem lehet elérni Krisztus nélkül, Aki nemcsak viszonyokat akar megváltoztatni, hanem még inkább és elsősorban embereket. De azt az Evangéliumot, ami ránk bízatott, úgy kell hirdetnünk és kép-