Evangélikus Kossuth Lajos-Reálgimnázium, Nyíregyháza, 1934
4 összes képességei kifejlődhessenek, s így képes legyen a környező kultúrát átvenni, s mint ennek a kultúrának részese és tevékeny munkása, élni és dolgozni. A nevelés tehát egyrészt segíteni akarja az embert abban, hogy megélhetését biztosítsa, másrészt támogatni akarja abban, hogy magasabbrendü lelki életre emelkedve, a maga egyéni értékeit kifejthesse, ezzjel, magának, nemzetének, s az egész emberiségnek haladásához, tökéletesítéséhez hozzájáruljon.« Weszely Ödönnek ez a nevelésről adott tömör gondolathalmaza a középiskoláinknak, mint nevelőiskoláknak hivatását is teljesen kifejezi. Magában foglalja mindazt, amit a középiskola »öncélúnak^ ismer, s ami voltakép az egységes nemzeti nevelés gondolatába beletartozik. Hisz a középiskola »az önzetlen szellemi képzés iskolája« (Fináczy), mert nem készít elő valamely meghatározott pályára, hanem elsősorban »önálló szellemi munkára nevel a tudományos képzés segítségével, s olyan lelki készségeket fejleszt, hogy a tanuló azok birtokában a szakismeretek bármely területén otthonos tud lenni« (Kornis Gyula). A középiskolai nevelés célja eszerint tehát nem lehet más, mint a kulturértékek átadásának segítségével a növendékek képességeit kifejleszteni, hogy beleilleszkedjék a kulturális folyamatba. »így a középiskola nyújtotta műveltség főleg két tényező eredményének tekinthető: i. önmagában is értékes művelődési anyagot ad, 2. a lelki élet minden oldalú kimiiveltségét célozza, szemben a szakszerűséggel« (Friml). Hogy azonban a nevelésnek és a középiskolának általános érvényű célja valóra válhassék, természetes, hogy alaposan szemügyre kell venni a gyermeket, ifjút is, mint a nevelés legfőbb tárgyát. S ezt különösen meg kell tenni ma, mert egész uj élet, uj világkép kialakulása előtt állunk. Makkai Sándor, a nagy erdélyi püspök mutatott erre rá legutóbb egy Debrecenben tartott előadásában. Makkai éles szemmel világított rá arra, hogy a pedagógiának ősi tévhite — mely mint végzet vonul végig a neveléstörténeten — az, hogy a növendék lelkét, életét, jövendőjét a nevelők teremtik és alakítják. »A nevelő személyiségénél, a nevelési tényezőknél jóval hatalmasabbak azok a tények, realitások, amelyek az ifjúság lelkét alakítják. Maga a nagy történelem, az élet, a világegyetem az igazi alakitő hatalmak. Itt és máshol is ezek a szörnyű valóságok nehezednek rá az ifjúságra.« Ezt a tényt kell meglátni, főként belátni, s akkor magától értetődően következik a pedagógia egész uj parancsa és uj nevelői kötelessége is: »nem parancsolás, hanem őrködés az ifjúság lelke felett.«
