Államilag segélyezett evangélikus Kossuth Lajos-Reálgimnázium, Nyíregyháza, 1931
fi mérleg egyik serpenyőjébe tesszük, az olvasóra bízva annak a megállapítását, hogy kinek a javára billen az. Feladatom egyszerű: megkísérlem kifejteni azt, hogy ami történt, szükségszerüleg történt és jól történt. A középiskolai oktatás középpontjában évszázadokon át a klasz- szikus nyelvek voltak, aminek oka több körülményben keresendő. A katholikus egyház hivatalos nyelve kezdettől fogva, megszakítás nélkül, mind máig a latin volt A római birodalom bukása után az egyház volt az egyetlen történelmi tényező, amely a múlt kulturális érlékeit konzerválta s azt maga is több vonatkozásban gyarapította. Az egész középkor folyamán, majdnem kizárólag papok voltak a tudomány és műveltség őrei és terjesztői. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy ez a műveltség az egyház nyelvén, a fejlett és csiszolt latin nyelven volt lefektetve, amely mellett a nemzeti nyelvek már csak fejletlenségük miatt sem jöhettek számításba. Az állam életében szintén a latin dominált; a tudományok különböző ágai, amennyiben erről a középkorban sz.ó lehet, hasonlóképen a klasszikusok nyomain haladva, fejlődlek tovább s nyelvük a latin volt. A görög—római világ szinte megbabonázta a lelkeket, úgy hogy a középkori ember —- a modern emberrel ellentétben — nem annyira előre, mint inkább hátra nézett, ha haladni akart. Természetes tehát, hogy az állam, az egyház, a tudomány nyelve egyaránt latin volt. A reneszánsz csak növelte a klasz- szikus múlt iránti tiszteletet s a latin mellé a görögöt is a trónra ültette. A reformáció ugyan rést ütött a latin egyeduralmán, amennyiben a protestáns egyházak nyelvévé a nemzeti nyelvet tette, az állam politikai és tudományos nyelve azonban továbbra is latin maradt, egészen a XVI11—XIX. századig, amidőn is számos történelmi ok kedvező együttlátása következtében a fejlődésnek induló nemzeti nyelvek és a demokrácia eszménye, melyek a „dcmosz“-nak, a népnek saját nyelvén való művelődését és érvényesülését kívánják meg, mind hátrább és hátrább szorították a latint A tudományban, az irodalomban és az állam életében mindinkább előnyomultak a nemzeti nyelvek, mig végül lassan felülkerekedtek. A harc azonban korántsem volt könnyű, mert a latin igen mélyen gyökerezett a múltban s nem csodálkozhatunk azon, ha Schopenhauer, még a múlt század közepe táján is igy nyilatkozott: „Aki nem tud latinul, az a néphez tartozik, még ha virtuóz is az elektromos gépen“.1 A jelen azonban lassan győzedelmeskedett a múlton s a latin, amely évszázadokon a legreálisabb ’'szükségleteket elégítette ki, mindinkább a múltjából élt s az ember „nemes idealizmusára“ appeilált.
