Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1906
nek, csak az egy Istennek és másba ne bízzék, mint önnön erejében. És megírta ezt is vértanuk vérével, bítófák tövében ! Óh Arad, Arad! mily sötét is a te gyászod! sötét, mint a test vérgyilkos lelke; néma, miként a sírhalom, melyről pribék kéz korbácsolja el az anyját sirató árva gyermeket! Óh Arad! te vérbe áztatott fekete szemfedője i magyar dicsőségnek, magyar szabadságnak ! Hogy veled megszűnt volna e boldogtalan nemzetnek megpróbáltatása, kínszenvedése, nem tudom, nem is hiszem. Ezeréves történelmünk legdicsőbb két esztendejének te vagy záróköve s úgy meredsz az ég felé könnyben ázó szemeink előtt, mint a kétségbeesésnek sötét démona, mintha el akarnád takarni előlünk a múltat s jövendőt, hogy csak téged lássunk s vagy menjünk tengeren túlra új földet keresni, régi gyászt feledni, vagy borúljunk le hősvértől pirosúlt meződön és zokogjunk, zokogjunk, míg szívünk meg nem szakad! De ime! Az aradi bilófák felett is megcsillan egy fénysúgár! 1849. október hatodikénak sötét éjjelébe is beleragyog egy csillag, bíztató fényű, feltámadást hirdető ! Törüld ki szemedből a könnyet, melytől látásod meggyengült, törüld ki és nézz oda bátran: a te csillagod az, magyar ifjúság, a te nemzeted csillaga, 1848. március idusa! Nemzetek feltámadhatnak, a szabadságot nem lehet örökre sírba zárni. Él még a magyarok Istene ! Feltámad még halottaiból az ősi dicsőség, lesz magyar szabadság, csak méltó légy rá, nemzetem virága, magyar ifjúság ! Ezt hirdeti néktek március idusa. De, ha nem hiszitek s jól fel nem készültök, hiába ünnepellek s hiába szóltam ■‘Cm. ^Éljen a haza. éljen a szabadság! —" * * — 58 -
