Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1901

27

Fának alatta hasadt gyökerek közt rakta le fészkét, Hogyha a fát súlyos fejszéknek ütése ledönti,

Estében kisded hajlékukat összetiporja

Nagy sudarával! ... a nép, hangyák sűrű tömegekben

Futnak csüggedten s menekülnek a vész mezejéről.

Vagy mikor a hátán fekvő tajkoncz tüzet érez,

Forróság öli, mozg, lábával küzdve ficzánkol,

Hányja fejét-farkát . . . szabadulni sietne a bajból,

Dühbe borúi, kieszel mindent, menekülni ha tudna: így a polgárok e vész közepette futosnak Nyugtalanúl. — Legelői az öreg Daunus szava hallik, Mint fordul panaszos hangon könyörögve az éghez.

Ekkor emelkede fel tépett szárnyával a lángok Tömkelegéből egy „szárnyas“ röpkédve a légben, „Ardea“ városból „Gém“ lett s igy tartja nevét fel;

És a kinek ragyogó palotái valának alant

................most

T

épett szárnyakkal lebeg ott fenn! Változa a sors!

Új volt e látvány; bizonyos, hogy az istenek adták;

E csoda láttán mind mélyen döbbenve megálltak,

Ámde az ősz Daunus, ki hazáját égve szerette,

Néma, nehéz sóhajt rejt el kebelében előttük.

243—301.

Ardea míg hamvad, szárnyát csapdosva röpül a „Vészhír“ nagy zajjal s már most is jelzi előre,

Hogy mély gyász közeleg. Katonák hozzák a halálos Sebbe’ kimúlt Turnus holttestét. Rendbe felállnak — Ősi szokásként — mind, égő fáklyákkal a kézben.

A lobogó fénytől beviláglik messze a láttér!

Aztán bánatosan bevegyűlnek a gyász menetébe.

Melyet meglátván az anyák .... hangos zokogás közt Tördelvén kezüket, nyújtják az egekre tekintve .... Ellenben Daunus, forrón szeretett fia testét,

Hulláját látván, könnyekre fakad s ime áll . . . áll Némán .... végre nehéz fájdalmán győzve, leverten A sokaság közzé berohan s Turnus tetemére Rája borúi sir, nyög s kesereg . . . mig ajka imígy szól Drága fiam Turnus! Tehetetlen édes atyádnak Elrablott nyugodalma! Hová, mily vészbe sodortál?

Ádáz ellenség mig végre leverte hadunkat!

Alkut nem tűrő jeles elved „az állhatatosság“