Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1897
6 Két kép van közepén: Conon s — hogy nem jut eszembe, A ki leírta egész földünket az emberiségnek, S azt, hogy milyen idő alkalmas a földinivelőre. Még sosem érinté ajakam: rejtekhelyen őrzöm. Damoetas. Kettős serlegemet szintén e művész keze véste; Díszlevelek futnak mindkét oldalt a lógóján, — Orpheus áll középütt s a hogy indul utána az erdő. Én sem ivám abból sohasem, féltékenyen őrzöm; Nincsen okod poharad dicsérve, lenézni üszőmet. Menalcas. Tőlem ugyan most már nem igen szabadulsz, — te akartad ! Hát bíró ki legyen? jókor jön emerre Palaemon; Majd nem fogsz ezután versenyre kihívni akárkit! Damoetas. Rajta, ha tudsz hozzá; készen vagyok a viadalra, Félni sosem szoktam! Te pedig hallgatva Palaemon Minden hangra figyelj, — a dolog nem akármi gyerekség! Palaemon. Fel, fel dalra tehát! üljünk le a jó puha fűre. Most zöldült ki mezőnk s kezűnek fakadozni a fáink, Erdőnk lombosodik: milyen gyönyörű is ez évszak! Kezd el Damoetas, azután folytasd te, Menalcas, Egyik a másik után, mivel így kedvellik a múzsák. Damoetas. Kezd, múzsám, Jupitert dicsérni, a végtelen istent; 0 teszi termővé földünk s hallgat dalaimra. Menalcas. Phoebus az én segítőm s igy tiszteletére borostyán S rózsaszínű jáczint kéznél van minden időben. Damoetas. Almákat hajigái pajkos Galathea utánam, És fut a fűz közzé s int, menjek el én is utána. Menalcas. Én hozzám maga jő az, a kit szeretek: kis Amyntas, Ismerik őt ebeim jobban, mint Delia léptét,
