Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
Hajdú Péter őstörténeti munkássága 7 Mivel a nyelvtörténeti adatok is erre mutattak, a könyv szerzője lényegében a Koppén által kijelölt utat járta a finnugor őshaza meghatározásában, s az ugor egység hagyatékát látta az ananyinói műveltségben. Munkájában nem csupán az akkor nálunk is hozzáférhetővé vált orosz nyelvű embertani és régészeti irodalmat használja fel (pl. Zbruevának az ananyinói műveltségről írott tanulmányait), hanem László Gyula könyvének ekkori kéziratos változatát is, amely végső formájában csak 1961-ben jelent meg (Hajdú 1953a: 82; László 1961).3 A szovjet embertani szakirodalomból Hajdú Péter azt a tanulságot tartja a legfontosabbnak - Ceboksarov munkája alapján - hogy a még egységes, viszonylag zárt közösséget alkotó finnugorságnak közös embertani alkata is volt, méghozzá az europid és a mongoloid rassz határvonalán álló uráli rassztípus, amely mind az ősi finnugor, mind a szamojéd népességet jellemezte (Hajdú 1953a: 12).4 A finnugor őshaza területének meghatározása szempontjából Hajdú az állat- és növényföldrajzi adatoknak tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget. Mint hja: „Az állat- és növényföldrajzi adatokból leszűrhető tanulság szerint a finnugor nemzetségek legrégibb lakóhelyének központja a Középső-Volga és a Káma folyók vidékén volt. A régi finnugor nemzetségek lakóhelyének pontos határait nem tudjuk megállapítani” (Hajdú 1953a: 21). Ezt követő soraiban azonban erre mégis kísérletet tesz, s arra a következtetésre jut, hogy az őshaza északi határa valahol a Pecsora forrásvidékén lehetett, a déli a Bjelaja torkolatvidéke, a nyugati az Oka folyó, végül a keleti pedig az Urál-hegység. Ez utóbbinál azonban 3 Meg kell itt jegyeznem, hogy ez az első változat tartalmában sem volt azonos az 1961- ben megjelent könyvvel, amely csupán az uráliak és finnugorok kőkori történetének bemutatására szorítkozik. A korábban elkészült változatot szerzője minden bizonynyal elsősorban a Káma-vidék vaskorának szentelte, ahol a magyar őshazát is sejtette (vö. László 1961: 196; továbbá László 1954; 1993: 12). 4 Ezt a nézetet később Karin Mark észt antropológus képviselte. Szerinte „A.. .finnugor népeket az uráli fajhoz soroljuk, amely az elsődleges jegyek alapján közbülső helyet foglal el a mongo lid és az europid nagyfaj között”; továbbá: „... a finnugor törzsek az uráli faj legősibb változataihoz kellett, hogy tartozzanak és hogy az uráli faj minden bizonnyal éppen az Urál-hegység vidékén, az europidok és a mongolidok közötti érintkezési övezetben alakult ki...”, nagyjából a Kr. e. VI—IV. évezred körüli időben (Mark 1975: 270, 277). Szerinte az uráli faj mai tipikus megtestesítői az obi-ugorok (Mark 1980: 185), ettől erősebben mongoloidok, a nyugat-szibériai szamojédok, de ez az ősi embertani típus minden finnugor népnél megfigyelhető, de egyre gyengébb vonásokban, minél nyugatabbra laknak az Urál-hegységtől (Mark 1970,1974). Igaz, nem minden antropológus osztja ezt a felfogást. V. P. Alekseev szerint kétségtelen, hogy a finnugorok lokális embertani variációi nem vezethetők vissza egyetlen prototípushoz, hanem különféle embertani környezetben alakultak ki s különböző csoportjaik nem azonos eredetűek. A szakembereknek tehát az a feladatuk, hogy kiderítsék, hogyan alakult ki e sokszínű és származású népességeknél a finnugor nyelvi egység (Alekseev 1974: 10).
