Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
12 Fodor István első elméletet teljesen megalapozatlannak tartja, s - mint aztán könyvében is - a második álláspontra helyezkedik. Az uráli egység felbomlása után véleménye szerint a szamojédok keletre húzódtak, egészen a Szajánig, majd innen észak felé költöztek, de kisebb csoportjaik a Száján-vidéken maradtak (Hajdú 1952). Már a könyv megjelenése után készítette el Hajdú vitacikkét Sz. Kispál Magdolna „Ugor-török érintkezés” című dolgozatáról (Hajdú 1953b). Sz. Kispál az ugor-török nyelvi érintkezések színhelyét a nyugat-szibériai ligetes steppei övezetébe tette, feltételezvén, hogy az ananyinói műveltség népessége az ugor kor végén - a Kr. e. 4-2. században - keletre húzódott a Tobol-Irtis vidékére, de elérte a mai Omszk, sőt Tomszk város környékét is (Sz. Kispál 1952). Hajdú helyesen jegyzi meg, hogy az ananyinói műveltség ilyen nagyszabású keleti kitelj edésére nincs régészeti bizonyíték, s a kultúra kronológiai határa sem teljed ki a Kr. e. 2. századra. Az ugor-török érintkezés színhelyét számos adat alapján az Uráltól nyugatra eső területekre teszi, mint könyvében is, méghozzá a kelet-európai erdősávba. Megjegyzi, hogy az állattartó népek ugyan valóban ekkor a steppén és ligetes steppén éltek, ám az ugorok a lótartást honosították meg csupán, nem az állattartást. Ez utóbbi véleményével Ligeti Lajos elgondolására támaszkodik, aki szerint léteztek „erdei lovas vadász” népek is (Ligeti 1943: 61). Ez a nézet azonban alapjaiban elhibázott: erdei lovas vadász életmód ugyanis, mint gazdálkodási forma, soha nem létezett. Az ananyinói lakosság egy részének Nyugat-Szibériába való átköltözése is megalapozatlan feltevés volt már Tallgrennél is (1. Tallgren 1919: 79-81), mára pedig végleg lekerült a kutatás napirendjéről. László Gyula az Akadémia II. Osztályán tartott 1953-as előadásában, majd a nevezetes Molnár Erik-vitán elmondott hozzászólásában - elsőként a magyar régészek közül - világosan megfogalmazta régészetünk tennivalóit a magyar őstörténet-kutatásban. (Módszertani ajánlásainak lényege még ma is megfontolásra alkalmas: László 1954, 1955.) Hozzászólásában Hajdú Péter ismét hitet tett a különböző tudományágak együtt működésének szükségessége mellett az őstörténet-kutatásban, konkrét példáit említette a régészet ás a nyelvtudomány közös kutatási lehetőségeinek. (László ui. azt az ötletet vetette fel, hogy régészetileg vizsgálni kellene az egyes magyar törzsek vélhetően eltérő emlékanyagát, Hajdú pedig úgy vélte, hogy ebben szerepet játszhat a magyar nyelvjárások vizsgálata. Ma már tudjuk, hogy a honfoglalók nem törzsi társadalomban éltek, és nem is törzsek szerint telepedtek le új hazájukban. A törzseknek ekkorra már csak az emlékük maradt meg; Hajdú 1954). A fiatal nyelvész tehát minden fórumon hangoztatta az őstörténeti tudományok egymásra utaltságát, s ennek a maga kutatásaiban jó példáit is felmutatta. Jellemző ebből a szempontból, hogy részt vállalt a magyar régészeti bibliográfia első kötetének munkálataiban is (Banner - Jakabffy 1954). 1962-ben jelent meg Hajdú Péter újabb könyve, amely a finnugor, pontosabban az uráli népeket mutatta be a szakembereknek és az érdeklődőknek. A szerző itt kellő terjedelmet szentel a nyelvcsalád őstörténete bemutatásának is. Nagy-
