Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
228 Tóth Valéria gel” lehet csak gátat szabni (Benkő 1998b: 157). A korai nyelvemlékekben fennmaradt, filológiailag konkrétan megragadható személynevek (és persze helynevek) csak akkor kapcsolhatók be eredményesen a magyarság korai történetének vizsgálatába, ha e nevek helyzete nyelvészeti-névtani tekintetben megnyugtatóan tisztázva van, vagyis ha interpretációjuk „nem odavetett ötletekre, dogmaként továbbhurcolt, kritikailag számottevően sohasem revidelált, elavult nézetekre alapul, hanem (...) a történeti nyelvtudomány mai szintjének filológiailag, módszerbelileg, szemléletileg megfelelő elemzés, tüzetes szövegvizsgálat szűrőjén megy át” (Benkő 1995:402). A nyelvi és más, történeti következtetésekhez fogódzót nyújtó személyneveket a legközvetlenebb „lelőhelyükről”, az írott forrásokból merítik a kutatók. E forrásokat és a bennük rejlő személynévanyagot tanulmányozva ugyanakkor az a kérdés fogalmazódik meg bennünk, hogy vajon minden tekintetben elbírja-e azt a terhet ez a nyelvi elemcsoport, amit a különböző szakmák képviselői (elsősorban a nyelvészek és a történészek) lényegében évszázada halmoznak rájuk. Másképpen fogalmazva: valóban vallanak-e mindarról a források személynévi adatai, amit a szakirodalom megállapításai, sőt olykor „dogmává” merevedő tételei sugallnak, vagy érdemes a nevek és egyúttal a források tanúságát a megszokottnál nagyobb mértéktartással, szigorúbb módszertani elvek alkalmazásával kezelni? A következőkben annak igyekszik utánajárni, hogy mely kérdésekre kaphatunk közvetlenül válaszokat a nyelvtörténeti források személynévi adatai által, és melyek azok, amelyek - bár alapvető problémákat érintenek - pusztán a források személyjelölő szerkezetei révén nemigen válaszolhatók meg. A személyjelölő szerkezet kifejezés használatát a személynév mellett az indokolja, hogy az írásbeliségben, a források szövegében igen gyakran különféle latin szerkezetek szolgálnak a személyek megjelölésére (ezeket tekintem személyjelölő szerkezeteknek),3 amelyekben aztán magyar nyelvű tulajdonnevek: személynevek (egyénnevek, nemzetségnevek) és helynevek is előfordulnak. Megítélésem szerint a latin szerkezet és a benne lévő magyar névforma között a terminushasználatban is célszerű különbséget tenni. Konkrét példával illusztrálva ez tehát azt jelenti, hogy az 1300. évi oklevélből származó Michaele filio Nycolai de Zoluna de genere Vntsur (AUO 12: 664, Gy 1: 803, ASz 784) személyjelölő szerkezetben a Michael, a Nicolaus, az Vrusur személynevek (az utóbbi nemzetségnév), illetőleg a Zoluna helynévi elem fordul elő, de az egész szerkezetről mint valamiféle névről semmiképpen sem beszélhetünk. 3 A személynévtörténeti szakirodalomban e szerkezetekre rendszerint a körülírás fogalmát használják a névkutatók, és a megkülönböztető név(elem), névszerkezet stb. fogalmi hálójában tárgyalják (vö. pl. Hajdú 2003: 732, Slíz 2009: 299, N. Fodor 2010: 28-36; a terminológiai javaslatok összefoglalását és értékelését lásd Slíz 2010, illetve 201 la: 20-29).
