Nyelvtudományi Közlemények 108. kötet (2012)
Tanulmányok - Honti László: Hangtani és szemantikai megfelelés az uralisztikai etimológiai kutatásban (Phonological and semantic correspondences in Uralic etymological research) 43
Hangtani és szemantikai megfelelés az uralisztikai etimológiai kutatásokban 55 hozzáteszi (ahogy a dolgozat elején is idéztem): azt hiszem, hogy Kiparsky idézett[,] jelentéstanra vonatkozó kijelentését ki lehet egészíteni egy hangtanival: Ahol egy látszólag áthidalhatatlan hangtani szakadékot látunk, de ahol minden egyéb körülmény az egyeztetés mellett szól, ott legalább meg kell kísérelni hidakat építeni” (Mikola 1976: 211). Nos, én a következőkben a „hídverésre” vállalkozom! 2.3. A továbbiakban tehát megkísérlem igazolni a fentebb idézett magyar és finn szavak összetartozását oly módon, hogy megpróbálom bebizonyítani az eddig szabálytalannak ismert hangmegfelelés szabályszerű voltát. A fi. suo ~ ma. tó stb. összetartozását a 19. század végéig fogadták el, később nyilvánvalóan a felismert hangtani nehézség miatt elutasították, egy kutató pedig szabálytalan képviseletű megfelelőként tartotta számon a finn szót (Janhunen 1981: 257,1. mégSSA3: 213-214). A fi. sulka ~ ma. toll stb. esetében a 20. század második felében születtek elutasító állásfoglalások, ismételten mindössze egy olyan nézetről, Sammallahtiéról (1988: 540) tud az SSA, amely, ha kérdőjelesen is, de lehetségesnek véli az etimológiát (SSA 3: 211). Nyilvánvaló, hogy az idézett finn-magyar szópárok gondot okozó szókezdő mássalhangzójának alapnyelvi előzményéül nem vehetünk fel olyan elemet, amelyből eddigi hangtörténeti ismereteink alapján magyarázható lenne egyrészt a finn(ségi) s (< U/FU *s, *s), másrészt a magyar stb. t- (< U/FU *t~); ennek a megfelelésnek az értelmezésekor természetesen szóba sem jöhet egy olyan feltevés, hogy *t helyén is szerepelhet finnségi s, hiszen az csak a *ti szekvenciában fordul elő, vö. pl. fi. sind ’te’ ~ ma. te. Vagyis ez esetben olyan áthidaló megoldást kell találni, azaz kiindulásul olyan mássalhangzót kell posztulálni, amely ugyan nem maradt meg e szavak leánynyelvi folytatóiban, de fonetikailag igazolja e szópárok összetartozását. Ez pedig nem lehet más, mint a zöngétlen interdentális réshang, a ű. Mind a ü > s, mind a ű > t változás igazolható a világ nyelveiben, fonetikailag egyszerű és természetes fejleményről van szó. (Egyébként a ű és a ő nem feltétlenül csak interdentális réssel képződhet, hanem akár a fogak és a nyelvhegy köztivel is, 1. pl. Zinder 1979: 158-159, s ez méginkább egyszerűvé teszi aű> s és & ü > t változást.) Az sem hagyható említetlenül, hogy Janhunen felvetette annak a lehetőségét is, igaz, nagyon óvatosan, hogy a fi. sulka ’toll’ és a tuuli ’szél’ összetartoznának (Janhunen 1981: 241; én ezt az ötletet abszurdnak tekintem). A szokatlan „finnségi 5 ~ egyéb uráli f” hangmegfelelést nem magyarázza, csupán utal rá a ’tó’ jelentésű szócsalád tárgyalásakor - amelyet „a szabálytalan hangmegfelelésű” szavak közt tárgyal -, hogy tudniillik a fi. sulka esetében is ilyen szabálytalan a hangmegfelelés (Janhunen 1981: 257).
