Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban 41 96) által előadott magyarázat, amely szerint az állítmányról került át az alanyra a kongruenciahordozó morféma, azaz a számjel (erről lásd Honti 1997:19-20), holott éppen ellenkezőleg „alany -» állítmány” irányú volt az egyeztetés, mert az állítmány kongruál az alannyal, és nem fordítva (ehhez vő. Erdődi 1955: 458-460; Ostrowski 1982: 258-259; Lehmann 1988: 58-59). Künnap (2002: 153-154) abszolúte érthetetlen módon azt állítja, hogy Kulonennek ez a magyarázata nagyszerűen innovatív („bravely innovative”)...36 Ebből az is látható, hogy a hagyományos nézetnek megfelelően akként vélekedem, hogy az ősi személyjelölő szuffixumok a megfelelő személyes névmásokból agglutinálódtak. A Janhunen stb. által az egyes számra rekonstruált alapnyelvi veláris hangrendű személyes névmások azért sem jöhetnek szóba, mert a legtöbb uráli nyelv palatális hangrendű ősi névmásokra utal. Már korábban felmerült, hogy a finn sg. 1. minä ~ minu-, sg. 2. sinä ~ sinu- alakváltozatok közül a vegyes hangrendűeknek közük van a mély hangrendűséget mutató norvég-lapp du. 1. moai, du. 2. toai (du. 3. soai) (Lakó 1986: 76) személyes névmásokhoz (Ojansuu 1923:109, Ravila 1950:322-323). Azt hiszem, Itkonennek sikerült ezeknek egymáshoz fűződő történeti viszonyát tisztáznia: „Lautlich kann man die Stämme minu-, sinu- mit den lappischen mono)-, töno)-, sönto- in Parallele bringen [...] Die Parallele fi. minu- ~ lp. mono)- usw. scheint am plausibelsten zu sein, wenn man annimmt, dass im Frühurfinnischen die «-Ableitungen der singularischen Pronomina, *minu, *tinu, im lappischen Dialekt *munu, *tunu, *sunu (da hier, wie auch im Mordwinischen, die Personalpronomina des Singulars vom Typus *mun, 36Noha nem tartozik szorosan a személyes névmások hangalakjának problémájához, de szükségesnek látom szólni arról is, mit keresnek a személyes névmásból affigálódott személyjelölők az igető és a főnévtő mögött. Ennek apropója Künnap következő megjegyzése: „Ein [... ] Problem, das in Verbindung mit dem uralischen Personalsuffix der 1. und 2. Person steht, ist die Erklärung für das Anfügen der personalpronominalen Elemente der 1. und 2. Person an das Ende der Nomina und Verben. Bekanntlich gilt ja in den uralischen Sprachen die Stellung des Attributs vor dem Nomen und die Stellung des Subjekts vor dem Verb. Dieses Problem konnte bisher noch nicht zufriedenstellend geklärt werden, obwohl verschiedene Möglichkeiten dargelegt wurden, auf die ich hier gar nicht eingehen möchte, weil sie zu superhypothetisch erscheinen. Ich glaube nämlich, daß die Lösung des Problems nicht im ewigen Zerreden dieser Erklärungsversuche oder in weiteren Neudichtungen liegt, sondern ganz wo anders: und zwar in der gesamten Auffassung über die Herkunft der uralischen Sprachen, die in ihrer traditionellen Gestalt mit Vorstellungen über eine engbegrenzte Urheimat, Abwanderung aus Osten, Grundsprache und Zwischengrundsprachen, Sprachbaum und seine Verzweigungen usw. usf. - ich würde schon fast sagen - zu überlastet ist” (Künnap 1999: 98-99). - Ami ezt a problémát illeti, már rég felismerték (pl. Szinnyei 1910: 115, 1922: 102), és megoldást is kerestek rá (Ravila 1941: 132-133, 1945: 323, 1960: 33-34; vö. még Bubrih 1953: 80-81), alighanem R. Bartens (1993: 30) és Honti (1994-1995: 110, 113, 2001: 156) már kielégítően meg is oldotta. Künnap eme megjegyzését azért is furcsának találom, mert lelkesen nyilatkozott arról, hogy Kulonen a személyjelölő szuffixumokból kívánja értelmezni a személyes névmások kialakulását (Künnap 2002: 153-154).
