Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Szemle, ismertetések - Beregszászi Anikó - Csernicskó István: ...itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról (What is the value of a word here? Writings on the language use of Transcarpathian Hungarians) (Kozmács István) 402
Szemle, ismertetések 403 szak- és felsőoktatási képzést azokon a területeken, ahol a kisebbségi nyelv beszélőinek aránya meghaladja a 20%-ot a 2003-as változat már ezeken a területeken is csak azok számára teszi ezt lehetségessé, akiknek a családja ezt kéri, és számuk is elegendő ehhez. Ennek és az írásokban bemutatott egyéb politikai megoldásoknak az elemzése után a szerzők végkövetkeztetése: mivel más az írásban rögzített jog és a más annak gyakorlati megvalósulása - amit a következő két rész be is mutat -, a kedvező demográfiai helyzet mellett szükséges, hogy a kisebbségi nyelvhasználók ne csak ismerjék jogaikat, hanem ragaszkodjanak is azokhoz. Más szóval: használják anyanyelvűket minden törvény adta szituációban. A kötet ennek megvalósításához azzal járul hozzá, hogy tartalmazza A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját, továbbá Ukrajna törvényét a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája ratifikációjáról (az 1999-es és 2003-as verziót egyaránt). A harmadik rész (A magyar nyelv határon inneni és túli változatai) három írást fog egybe. Az írások azzal a helyzettel szembesítik az olvasót, amely - legyen bár kárpátaljai vagy anyaországi magyar - csak a jelenségek szintjén van meg az átlagos beszélők tudatában. A határon túli beszélő azt tapasztalja, hogy az általa ismert nyelvváltozat jelentősen eltér az anyaországitól, amit sokáig valójában nem is tekintettek önálló változatnak Jól illusztrálja ezt, hogy A magyar nyelv értelmező szótára legutóbbi kiadásáig az a szavaknak csak a magyarországi magyar nyelvváltozatbeli jelentését tartalmazta. Az anyaországiak számára pedig különösnek tűnik, hogy olyan beszélők, akik nem ismerik az általuk magyarnak tartott változatot, saját nyelvüket egyenrangúnak tarthatják az anyaországiéval. Hosszú ideig tartott, míg mára már talán elfogadottá vált, hogy több központú magyar nyelvről beszéljünk.1 Beregszászi Anikó és Csernicskó István igazolja és bizonyítja, hogy egyrészt jogosult a határon túli magyar nyelvváltozatok megkülönböztetése és elkülönítése az anyaországitól, másrészt hogy ez a megkülönböztetés nem jelenti a magyar nyelv szétszakadását, még akkor sem, „ha a továbbiakban az egységet a sokféleség fogja inkább meghatározni” (Kolláth 2005: 387). A határon túli és anyaországi olvasó számára talán ez a legfontosabb fejezet. A nem magyarországi beszélő számára azért, hogy ezeket olvasva tudatosítsa magában, az ő nyelvváltozata nem alacsonyabb rendű magyar az anyaországi változatoknál. Az anyaországiak számára pedig azért, mert a magyarországi középiskolai tankönyvekben gyakorlatilag nincs külön szó a határon túli magyar nyelvváltozatokról (Sinkovics 2008). Talán nem merész a feltételezés, hogy az általános iskolaiakban sincs tárgyalva a probléma. Az átlagos magyar nyelvhasználónak nincsenek ismeretei a nem magyarországi központú magyar nyelvről, egyéni tapasztalataikon túl szinte csak ilyen írásokból szerezhetnek tudomást a határon túli változatok mibenlétéről. Azzal, hogy ez a rész fontos megállapításokat tesz a nyelvi egységről és a nyelvi változatosságról; azzal, hogy bemutatja a kárpátaljai magyar nyelvváltozat és más magyar nyelvváltozatok különbségeit és azonosságait, ezen ismeret hiányát is segít felszámolni. ‘Erről a kérdésről lásd például Csernicskó-Kontra (2008) írásait.
