Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Szemle, ismertetések - Sanoista kirjakieliin. Juhlakirja Kaisa Hákkiselle (Maticsák Sándor) 322
Szemle, ismertetések 325 egységes irányvonalat kialakítani ezekben a kérdésekben. A társaság nemcsak a könyvkiadásban jeleskedett, hanem helyesírási, nyelvfejlesztési kérdésekben is sokat hallatta a hangját, főként Ahlman, Rothsten és August Ahlqvist jóvoltából. 2. A kötet második része öt olyan tanulmányt tartalmaz, amely finn szavak etimológiai kérdéseivel foglalkozik, Sirkka-Liisa Hahmo a pila ’tréfa’, pila (mennä pilalle ’elromlik, tönkremegy’) és pilla ’károkozás, pusztítás’, ill. pilata ’elront, tönkretesz’ szavak összetartozását vizsgálva (169-180) arra az eredményre jut, hogy ezek három különböző korú germán szóra mennek vissza. Tette Hofstra a ventovieras ’vadidegen’ szó tagjait veszi górcső alá (181-188), s igazolja ezek germán eredetét. Janne Saarikivi nagy filológiai gondossággal írott tanulmányában (249-263) azystävä ’barát’ lexémát az usko ’hit’ szóval kapcsolja össze, s egyben tisztázza a hangrendi átcsapás problematikáját. Jussi-Pekka Taavitsainen (265-269) a finn hana csap’ szó etimológiájához és kultúrtörténetéhez járul hozzá néhány régészeti adalékkal, s megkockáztatja, hogy e szó a 14-15. században egyenesen az alnémetből került - a Hansa-városokkal való kereskedelmi kapcsolatok révén - a finnbe, a közbeeső svéd állomás (hane ’kakas; fegyver kakasa) kiiktatásával. A két szó etimológia kapcsolatát az indokolja, hogy a csapok legtöbbször kakas alakúak voltak. Tuomo Tuomi felveti (271-274) annak lehetőségét, hogy a halvata ’megbénít’ igét és származékszavait esetleg a germán hah ’fél’ szócsaláddal lehetne összekapcsolni. A finnek betelepüléséről és a germán jövevényszavakról sokáig Thomsen (1870) és Setälä (1926) nézetei voltak egyeduralkodóak. Mint Mikko Bentiin tanulmányából megtudhatjuk (151-168), ezekkel a nézetekkel helyezkedett szembe T. E. Karsten, aki - korát jócskán megelőzve - már 1915-ben felvetette, hogy a finnségi törzsek akár 500 évvel korábban érkezhettek a mai Finnország területére, és hogy a germán jövevényszavak legősibb rétege a germán alapnyelv felbomlása előtt kerülhetett be a finnbe. Nézetei sokáig feledésbe merültek, s csak Jorma Koivulehtónak a 20. század utolsó harmadában publikált kutatásai után váltak ismét „szalonképessé”. Kirsi-Maria Nummila a 17. századi többnyelvű (általában latin-svéd-német-finn) szótárakat vizsgálja (189-202). A három mű - Aerik Schroderus 1637-es szótára, az 1644-ben napvilágot látott Variarum rerum vocabula latina és Florinus 1678-as Nomenclaturája - finn szóanyagának elemzése azt mutatja, hogy ezek elsősorban nyugati és délnyugati finn (varsinais-suomalainen) lexikát tartalmaznak. A szókincs behatóbb elemzése segíthet a szótárak keletkezési helyének pontosításában. Krista Ojutkangas (203-218) azokat az összetett állatneveket elemzi, amelynek az első eleme is állatnév, pl. varpushaukka ’karvaly’ (< varpunen ’veréb’ + haukka Ölyv, héja’), tiikerihai ’tigriscápa’ (< tiikeri ’tigris’ + hai cápa’). Vizsgálatai alapján az előtag szerepében a leggyakrabban a zebra fordul elő (85-szor a korpuszában), ettől jócskán lemaradva a párduc (35) és a tigris (31) következik, de gyakori az egér (22) és a lepke (15) is. A finn nyelvben két -lainen elem él egymás mellett. Az egyik a -la/-lü és az -inén
