Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban 25 asszimilációnak neveztem, amely voltaképpen külső és belső analógia is egyidejűleg, mivel egyrészt a felsorolásban szorosan követik egymást, másrészt szemantikailag rokonságban vannak. Szerintem tehát az obi-ugor nyelvek n kezdetű 2. személyű névmásai is (főleg) a paradigmatikus asszimilációnak köszönhetik létrejöttüket, amely az egyes számban keletkezett: a) *mä(n)/*äm(än), *tän, *9äy > b) *mä(n)/*äm(än), *nän, *9äy, vagyis a 2. személyben az első lépésben az 1. személy szókezdő nazálisának hatására történt a *t- > *n-, majd a második lépésben a 3. személy veláris *-y-je hasonította magához a tővégi nazálist: *-n > *-ц; az ugyanis aligha jöhet szóba, hogy az alapnyelv(ek)ben kétféle 2. személyű névmás lett volna: *tis(n)/*tts(n) és *nii(n)/*m(n). Ha pedig a sg. 1. személyű névmás hangalakja az n névmásképzővel bővített *män formában volt használatban, akkor annak szóvégi n-je még inkább valószínűsíthette, sőt indukálhatta a 2. személyben az *t- > *n- változást. Hajdú (1986: 3) szerint a többek által feltételezett kétféle (*t és *n kezdetű) 2. személyű névmás azért elfogadhatatlan, mert nincs válasz arra, miként jött létre e furcsa kettősség, továbbá nem lehet olyan racionális magyarázatot találni, amely megindokolhatná ezt a kettősséget, valamint talán az is érthetetlen lenne, hogy az n kezdetű személyes névmás csak az obi-ugorban őrződött volna meg, míg az „n-s area” más nyelveiben csak a személyjelölő szuffixumokban maradt volna meg (ez utóbbihoz vö. Kulonen 2001a: 164-165). Obi-ugor történeti morfológiai vizsgálódásaim során természetesen én is belebotlottam ebbe a problémába, de a 2. személyű névmásnak a várakozással ellentétes hangalakját csak konstatálni tudtam, ennek megjelenési, keletkezési körülményeiről nem tudtam mit mondani, inkább csak a személyjelölő szuffixumok rendszerének módosulására fordíthattam a figyelmemet. Mivel mindkét obi-ugor nyelvben sg. 2. személyben n elemű a személyrag, arra gondolhatunk, hogy az újabb keletű, n kezdetű névmás talán az egyes számban honosodhatott meg először (lévén ez a leggyakoribb), majd magához hasonítva a személyvégződés domináns elemét (*t > *n), kiszorította onnan a korábbi, még az uráli alapnyelvben vagy még inkább a preuráliban *t kezdetű névmásból agglutinálódott személyragot. Az újabb, n kezdetű névmás továbbterjedt az obi-ugor nyelvekben a többi (du. és pl.) számba a régebbiek rovására, amelyek kövületként fennmaradt osztjákbeli emléke az alanyi ragozás du. 2. és pl. 2. személyű f-s személyragja és az ugyanezen személyekben található keleti osztják birtokos személyjelek. A vogulban nemcsak a névmások rendszeréből szorította ki az új a régit, hanem még az igeragok és a birtokos személyjelek közt sem találjuk nyomát sem. Ennek a magyarázata esetleg az lehet, hogy a vogul nyelvtörténet egy korai szakaszában a tárgyas ragozás és a birtokos személyjelezés du. 2. *(a)tan/*(d)tdn (< *(d)tdn/*(d)tán) és du. 3. *(d)tdn/*(d)tdn (< *(ә)9әп/*(3)93п) szufhxuma a *9 > t hangváltozás folytán egybeestek, s az egyalakúság felszámolására irányuló törekvés biztosíthatott kedvező feltételt a 2. személyű n-es személyragnak a nem egyes számokba való bekerüléséhez; ez részemről csak merő feltételezés, mivel a mai vogulban nagyon leegyszerűsödtek és részben egybeestek a személyjelölő morfémák (illetve pl. a 3. személyű morfémák kései újítások: Sy -anal, Ju -яма/), vö. például:
