Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)

Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7

Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban

23

lexémaként az obi-ugorban (hiszen azok nyom nélkül ki is veszhettek volna), hanem azért, mert - szerintem - az *n kezdetűek pluralisi funkciójúak voltak, amit a vogulban a többes számú határozott tárgyra utaló igealakok és a több birtokra utaló birtokos paradigma alakjai igazolnak, ezen formák n többesjele ugyanis csak az *n kezdetű többes számú mutató névmások valamelyikéből agglutinálódhatott (lásd Honti 1997: 34, 36-37, 85); például: vogul

T älU-an-әт ’ich töte sie (°°)’, ӓШ-ӓп-әп ’du tötest sie (°°)’, älil-än-l er tötet sie (°°)’ (Honti 1975: 115);

Ju wörij-an-äm ’ich mache sie (°°)’, wörij-an-än ’du machst sie (°°)’, worij-an-э ’er macht sie ( oo)’;

Sy totij-an-әт ’ich hole sie («>)’, totij-an-(sn) ’du holst sie (°°)’, totij-an-e er holt sie (°°)’ (Kálmán 1965a: 50, 1976: 40);

T ӓтр-ап-эт ’kutyáim’, ӓтр-ап-эп ’kutyáid’, ämp-än-Vkutyái’ (Honti 1975:137);

Ju käl-än-эт ’házaim’; кШ-ӓп(-әп) ’(a ti [2/oo]) házaitok’;

Sy kol-an-әт ’házaim’, kol-an(-an) ’házaid’, kol-an-e ’házai’ (Kálmán 1976: 32, 1989: 47).

A 2. személyű névmás hangtani anomáliáját ahhoz hasonlóan vélem kideríthetőnek, ahogy Hajdú Péter tett erre kísérletet: szerinte belső nyelvtörténeti folyamat eredményével van dolgunk, vagyis a *tVn sg. 2. személyű névmás tővégi и-je asszimilálta a homorgán képzésű szókezdő f-t: *tVn > *nVn. Hosszas tűnődés után én viszont arra a következtetésre jutottam, hogy az n kezdetű személyes névmás elsősorban a névmások egymásutániságának köszönheti létét: 1. személyű *mü(n), 2. személyű *tiin > 1. személyű *mis(n), 2. személyű *nm, vagyis én is aszszimilációval számolok, de elsősorban nem a szóalakon belülivel, hanem az egymással bizonyos feltételek közt szukcesszivitást mutató (érintkezési képzettársulást eredményező) és fogalmi rokonságban álló elemek kölcsönhatásával. Ügy vélem, az obi-ugor névmások körében tapasztalható anomáliának a magyarázata is ebben rejlik. Gyakran előfordul (nem csak nyelvtanórán vagy nyelvtanulás közben), hogy valamilyen kontextusban kívánatosnak látszik egy esemény részeseinek nem név szerinti felsorolása, azaz például én, te, ö..., és a *mä(n)/*äm(än) ’én’, *tän ’te’, *дӓу ő’ stb. hangsorú obi-ugor alapnyelvi személyes névmásokban bekövetkezhetett, hogy a 2. személyű névmás orális zárhangját a homorgán képzésű nazális váltotta fel, vagyis: *тӓ(п)/*ӓт(ӓп) ’én’, *пӓп ’te’, *дӓу ő’. Ilyen körülmények következtében alakult ki a finnugor nyelvek Öt’ és ’hat’ jelentésű számneveiben tapasztalható, kaotikusnak tűnő szó belseji hangmegfelelések együttese is, amelynek magyarázatát számnévi monográfiámban (Honti 1993: 95-98) adtam elő. Ennek lényege, hogy:

a) a nyelvcsalád egyes tagjai alapnyelvi gemináta *-tt-re utalnak (pl. magyar öt, hat)-,

b) mások intervokalikus rövid *-f-re (pl. finn viisi ~ viite-, kuusi ~ kuute)-,

c) megint mások bármelyikből értelmezhetők (pl. osztják V wet, kút);

d) a lappban megtalálhatók e számnevekben mind a *-t-, mind a *-tt- képviselői: lapp N vit'ta ~ v'iáá (gen.), gut' tá ~ güdá (gén.), ahol a -ft- a *-tt-ből és a -d- a *-í-ből ered.