Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Emlékülések - Honti László: Főszerkesztői bevezető (Foreword by the editor-in-chief) 235 - Szíj Enikő: Nyelvtudomány és tudományos kontárság Hunfalvy korában és ma (Linguistics and academic charlatanism in Hunfalvy’s age) 235
236 Emlékülések tudós társaság levelező, a dallasi (Texas) Trinity Historical Society tiszteleti, a bécsi és berlini anthropologiai társaságok levelező tagja stb., stb. 1891. november 30-én Budapesten halt meg. Ravatala fölött Gyulai Pál beszélt, a Magyar Tudományos Akadémiában 1894. december 17-én Ponori Thewrewk Emil tartott róla emlékbeszédet. Hunfalvy Pál eredeti családneve Hunsdorfer volt, és tanult nyelve volt a magyar - kétségtelen tény. Csakhogy „magyarnak állt” és az is maradt. Talán szepesi szász mivolta késztette arra, hogy a dolgokat elvágólag, cakk-cakk, keretek közé helyezve vizsgálja. Jogot végzett, a jog pedig először jogi esetként, személytelenül vizsgálja a történteket. Talán éppen „szász génjeinek”, jogi végzettségének és tudatosan vállalt magyarságának köszönhető az a nem mindenkire jellemző sajátossága, hogy a kívülálló szemével, tárgyilagosan tudta szemlélni a hazai eseményeket, beleértve a tudomány fejlődésének módját és irányát, tudta látni a részt az egészben, széles látókörrel rendelkezett, és amire talán a legnagyobb szükségünk volt mindig is, jellemzője volt a kritikai elmeél és a lényeglátás. Olykor a fanyar humor sem hiányzott: talán „ha olvasnánk, amit kritizálni akarunk” - jegyezte meg például. Ha mindez így együttvéve azt sugallja, hogy Hunfalvy ellentmondást nem tűrő „hatalmassággá” nőtte ki magát, akkor félreértjük a helyzetet. Hunfalvy a kevésbeszédű cselekvés híve volt: tenni, amit lehet. A Bach-korszakban és a kiegyezés után nagyon nagy szükség volt olyan emberekre, akik szót emeltek az önsajnálat, a magyar szellemi tespedés, a szellemi restség ellen, akik látták, hogy mindezek eredményeként a magyarság veszélyérzete eltűnik. Kezdettől foglalkoztatta a nemzeti és az egyetemes mibenléte, egymáshoz való viszonya, és végeredményként a nemzetit csak az egyetemesen belül tudta elképzelni. Széleskörű nyelvismerete nyilván szerepet játszott abban, hogy a külföld tudományos eredményeit számon tartotta, hozzászólt bizonyos vitákhoz, és a magyar tudományos eredményeket igyekezett külföldön „menedzselni”. Erre nagy szükség volt akkor, amikor a nyelvek „rangozását” a darwini nézetek ismertté válása idején a népek, pontosabban a faj ok egyenlőtlenségének hirdetésével egészítették ki. Élenjártak ebben a franciák, és Hunfalvy azon kevesek közé tartozott, aki a „germán” mellett szemmel tartotta a francia tudományt és otthonosan mozgott a francia nyelvben is. A turáni jelző értelmezése is az ő idejében kezdődött. Nehéz eldönteni, hogy magyar nyelvű írásai ún. „megszépítés” nélküliek-e, ugyanis az 1840-es, 50-es évekbeli nyomtatott írásainak nyögvenyelős tudományos nyelvezete nemritkán eltér a kéziratokétól. Jóllehet a Kalevala és a finn népköltészet ismertetésével és fordításával ő maga is próbálkozott, realitásérzékét bizonyítja, hogy a magyarra fordítás feladatát másra, egy erre vállalkozó és alkalmas „clericusra”, Fábián István plébánosra (majd kanonokra) bízta, akivel - miként kiadatlan leveleik bizonyítják - megosztotta számos tudományos gondját, és akinek kifejtette a finnmagyar kérdés kedveltté/kedveltebbé tételének útját-módját. A másik ilyen levelező társa, akivel szakmai gondjait megvitatta, a debreceni Református Kollégiumból ismert tudós és könyvtáros, Lugossy József volt.
