Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Kisebb közlemények - Hell György: A hatodik mondatrész (The sixth part of sentence) 229
230 Hell György átvette, és az igét azonosította a mondat állítmányával. A máig fennálló helyzetet három állítmányfajta bevezetésével lehetne orvosolni, melyek közül az a a névszói mondatok állítmánya, a ß az igés mondatoké, а у pedig a kommunikációs tagolásban a réma/propozítum mondatrész. Kérdéseink a cikkel kapcsolatban a következők: 1. azonos kategóriába tartoznak-e a két szintaktikai elemzés és a kommunikáció alanyai és állítmányai; 2. miért kell a névszói állítmányt az igeitől elkülöníteni; és 3. mit jelent az, hogy az ige a mondat állítmánya? A mondat, helyesebben a periódus szórendi kérdéseivel legelőször a retorika művelői foglalkoztak, de őket nem a szintaktikai részek, hanem a tartalmi tagolás művészete, a vissza-visszatérő ritmusfajták és a jó hangzás érdekelte. A periódus részei külön elnevezéseket kaptak. Az alany és az állítmány fogalma a logika kialakulásával került a nyelvre vonatkozó ismereteink közé, mert abban a három mondatban, amelyekkel a következtetések érvényességét bizonyítani lehetett (ha a=c, és b=a, akkor b=c), ezek a részek fordultak elő. A logika nem alkotta meg ezeket a mondatokat, hanem csak kiválasztotta őket a sokféle nyelvi megnyilatkozásból. Legkönnyebben és átalakítások nélkül a névszói állítmányú mondatokat tudta használni, az igéseket már csak kisebb-nagyobb, vagy jelentős átalakításokkal. Hajlandó vagyok inkább azt mondani, hogy a logika alapul a grammatikán, mint megfordítva. Frege egészen egyértelműen nyilatkozott erről a kérdésről: „a logika mindeddig még túl szorosan kapcsolódott a nyelvhez és a nyelvtanhoz. Különösen a szubjektum és a predikátum fogalmának [...] helyettesítését vélem maradandónak” (Frege 1879/1980: 21). Külön érdemes viszont azzal a kérdéssel foglalkozni, használható-e ez a két elnevezés a kommunikatív elemzésben is. Mivel más nyelvektől eltérően a magyarban a szórendnek nincsen szintaktikai jelentést adó szerepe (és ilyen értelemben szabad szórendű nyelvnek tekinthető), a szó rendi változtatások sokkal több lehetőséget kínálnak a kommunikatív jelentések kifejezésére, mint a szórendjükben szintaktikailag kötött nyelvekben. Ennek következtében a magyar nyelvtani szabályok tisztázása során különösen fontos szerepet kap annak meghatározása, milyen törvényszerűségek érvényesülnek, és milyen jelentések mutatkoznak meg a szórendi változtatásokban. Erre vonatkozó elemzéseink a megnyilatkozásokat két fő részre tagolják: „egy logikai értelemben vett alanyra és egy logikai értelemben vett állítmányra.” (É. Kiss 2006: 111). Ennek megfelelően csak a „logikai” jelző különbözteti meg a pragmatikai szerkezetrészeket a hasonló elnevezésű szintaktikai részektől. Egy ilyen gyakorlat félreértéshez vezethet, főleg akkor, ha minden megjegyzés nélkül alkalmazzuk a két kifejezést. A két mondatrészt ugyanis nemcsak az jellemzi, hogy az egyikről a másikat állítjuk, hanem az is, hogy milyen szerepeket töltenek be egymás közti kapcsolatukban. A szintaktikai alanyállítmány viszony ebből a szempontból jellegzetesen eltér a kommunikatív elemzés két részének viszonyától, de amikor Elekfi az a és a ß predikációs viszonyok mellé még a у-t is felveszi, akkor ezzel nem az eltéréseket, hanem a közös tulajdonságokat hangsúlyozza.
