Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
18 HoNTi László *t- > *n- változásban, hiszen amikor ez utóbbinak be kellett volna következnie, az obi-ugorban még *Ә volt. Amikor Hajdú később visszatért erre a kérdésre, az uráli korra vetítette vissza a kettősség megszületését, és csak egyféle, t kezdetű, eredeti 2. személyű névmással számolt: *ton (vagy *tVri), amelyben szerinte a nazális asszimilálta az orális zárhangot, s a két változat az uráli korban a keleti területen egymás mellett élt (*tVn > *n Vn), de csak az obi-ugorban őrződött meg személyes névmásként, ennek nyomai azonban megtalálhatók az összes szamojéd nyelvben, szórványosan a permiekben is (Hajdú 1986: 6). Hajdú szerint a többek által feltételezett kétféle (í és n kezdetű) 2. személyű névmások azért elfogadhatatlanok, mert nincs válasz arra, miként jött volna létre e furcsa kettősség. A mások által javasolt megoldás, miszerint az n kezdetű személyes névmás n kezdetű mutató névmásból eredt volna (vö. finn nuo ’jene [pl.]’), azért vetendő el, mert: a) mutató névmásból 3. személyben szoktak személyes névmások keletkezni; b) az ilyen, azaz az n kezdetű mutató névmások többes számi funkcióval rendelkeznek az uráli nyelvekben, már ahol megőrződtek (ti. a finn-permi nyelvekben); c) ha e jelenség létrejötte az ugor (vagy a finnugor) korra tehető, nem világos, miért nincs nyoma a magyarban (Hajdú 1986: 3). Rédei elfogadja Hajdú (1986: 6) magyarázatát az obi-ugor n kezdetű személyes névmásokra vonatkozóan, hogy ti. ezekben szó eleji t > n asszimiláció történt a rákövetkező nazális miatt, majd hozzáteszi, „ám ezt a permi nyelvek esetében nem tartom meggyőzőnek, mivel itt nem lett a t kezdetű névmásnak (zürj. te, ti, votj. ton, ti) tt-nel kezdődő alakja” (Rédei 1989: 158; vö. még Rédei 1998:350,1999:106-107). Ezzel kapcsolatban Janhunen megpróbált egyszerre két kérdésre is választ adni: a) miért vannak az uráli nyelvekben palatális és veláris hangrendű személyes névmások (is); b) miképpen magyarázható az egyes nyelvekben meglévő, 2. személyű, n elemű személyjelölők kialakulása? Az ő javaslata szerint: „On erityisesti korostettava, ettá kantauralilaiset yksikön 1. ja 2. persoonan persoonapronominit eivät suinkaan öle säilyneet kaikissa uralilaisissa nykykielissä, vaan ainoastaan kolmella taholla: saamessa (mon, ton), mordvassa (moh, тон), ja samojedissa. Muut uralilaiset kielihaarat (ugrilaiset kielet, permiläis-marilainen haara, itämerensuomi; myös etelásaame) viittaavat toisentyyppisiin, etuvokaalisiin vartaloihin (*тз, *1з),14 jotka useimmiten esiintyvát kaksitavuisina 14 Nem értem, Janhunen szerint miért mutatnának a déli lapp (1. és 2. személyű) személyes névmások palatális hangrendű eredetire (ez legfeljebb a pluralisiakra lehet igaz, vö. Korhonen 1981: 207), vö. „Die eigentlichen Personalpronomina sind manne ~ manne ’ich’, dädne ~ dadne ’du’ und sädne ~ sadne ’er, sie, es’ [...] Anstatt der langen Formen im Nom. Sg. kommen auch Kurzformen vor, nämlich 1. Sg. man - man - тип; 2. Sg. dän ~ dan; 3. Sg. són ~ san; 1. PL mi(j)h; 2. PI. di(j)h und 3. PI. si(j)h” (Hasselbrink 1981: 118); vö. manne’ich’ (Hasselbrink 1983: 903-906), dädne’du’ (Hasselbrink 1981:410), sän [’er, sie’, H. L.] (Hasselbrink 1985:1114-1115), d’i'tte ’er, sie, es’, ’dieser, diese, dieses’ (Hasselbrink 1981: 439-441), männuoh [’wir beide’, H.L.]
