Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

széttöredezett és fokozatosan a mai újlatin nyelvekké vált. Ha elolvassuk Günter Reichenkron eszmefuttatását és következtetéseit a latin nyelv „egységéről" (Reichenkron 1965) - sajnos a szerzőt tragikus halála megakadályozta abban, hogy négy kötetesre tervezett monumentális müvét befejezhesse -, akkor eleve kizártnak kell tartanunk azt a feltevést, hogy egy ókori világbirodalomban, amelyik a legkülönbözőbb etnikumokat olvasztotta egybe hatalmas nyelvi, vallási és kulturális kohójában, az általánosan használt latin nyelv egységes maradhatott. Hiszen a latin nyelv és a római kultúra forrásától egyre távolodó római hódítások nemcsak területi „alegységekre" szabdalták Vergilius és Cicero nyelvét, hanem kialakultak a latin köznyelv „szakmai zsargonjai" is. (A katonalatinnal pl. már különböző tanulmányok is foglalkoztak.) A nyelvi normákat ugyan mindenütt a provinciák nagyobb városai szabták meg, de a császárság korában már a provinciák közigazgatásában is egyre többen dolgoztak olyanok is, akiknek nem a latin volt az anyanyelvük. Egy távolabbi példa: az első albánról, Dyrrakhion - a mai Durres - város vezetésének egyik albán arkhonjáról (arkhon albanosz) 1044-ben Attaleiatesz bizánci krónikaíró tesz említést (35 évvel korábban, mint azt Marius Sala feltételezi!). És tegyük hozzá, hogy még a modern elektronika világában is mekkora különbségeket fedezhetünk fel pl. az angol nyelvet magas szinten elsajátított, de különböző anyanyelvű és más és más területen élő művelt emberek angol beszédében! Másik észrevételünk a latin nyelv balkáni „továbbélésére" vonatkozik. Dokumentált tény, hogy a latin nyelvet, legalábbis az Adria keleti partvidékén, még a 8. században is használták, sőt beszélték, tehát nemcsak a birodalom kettéválása, hanem több évszázaddal a Nyugatrómai Birodalom bukása után is. A 6-7. sz. dalmáciai jegyzőkönyvekben még mindig három hivatalos nyelv szerepel: lenga latina, lenga romána (a dalmát nyelv) és lenga esclabona (a szláv nyelv). A latini nigri néven - a görög mavrovlahosz tükörfordítása - ismert nyugat-balkáni pásztorokat és útonállókat még a 12. században is emlegetik az utazók (többek közt az elhíresült tudelai Benjamin). A Balkánon a román pásztortársadalom mozgékonyságával, legalábbis a dalmáciai piacok rendszeres látogatásával, a bránza, a helybeliek elnevezése szerint caseus valachescus, mindenütt keresett portéka volt. A nyugat-balkáni Durmitor hegyvonulat, a Visitor és a Piriitor csúcs pedig azt bizonyítja, hogy a vlah transzhumáló pásztorok a Dalmáciára néző hegyekben is hosszabb ideig tanyáztak. Az 5. sz. folyamán az erősödő Bizánci birodalomban a már említett görög városokba a 7. században menekült romanizált városi polgárságon kívül ez a transzhumáló pásztortársadalom, Gottfried Schramm találó elnevezése szerint Pásztorrománia (Schramm 1997: 325), volt valamilyen erősen korrumpált, kis szókincsű latinság egyetlen képviselője. Törést nem is annyira a Római birodalom kettéválása okozott, sőt még Herakliosz császár (610-641) rendelete sem, aki kötelezővé tette a görög