Nyelvtudományi Közlemények 103. kötet (2006)

Tanulmányok - Alberti Gábor: A szóképzéssel együttjáró vonzatszerkezet-változások rendszere [A survey of valency changes resulting from derivation] 75

Mint az (5) példasor mutatja, a szóképzés (a Tau modellben logikai indíttatású elemekkel bővített) „funkcionális" meghatározására támaszkodva nemcsak a toldaléktapasztó, hanem a toldalékmódosító morfológiai hatást is elfogadhatónak tartom egy képzés formai velejárójaként; azaz képzési viszonyba állíthatóak olyan szóváltozatok is, amelyeket nem társít össze valamilyen produktív morfológiai szabály, hanem a diakrónia véletlenei alakították ki a formájukat (Alberti 1997: 149). Lényegében a Komlósy-féle (1992) blokkolási effektusról van szó: nem működik egy amúgy produktív morfématapasztó művelet ott, ahol a megfelelő jelentésű szóalakok léteznek, valamilyen korábbi nyelvállapotból származó alakokban (pl. a fő műveltetett változata nem fövet (vö. lő - lövet), hanem főz; és éppen a „szabálytalan" főz változat akadályozza meg a szabályos változat használatát). A Tau modell a centrális keretek lehetséges átmeneteit kívánja rendszerbe foglalni a leíró és a magyarázó adekvátság szintjén (Alberti 1997), tehát egy szóképzés esetében az a kérdés, hogy mi volt és mi lesz nominatívuszban, akkuzatívuszban, illetve oblikvuszban álló (ferde esetű) vonzat. A szó fajváltoztató képzésekkel is számoló kiterjesztett Tau modellben annyiban módosulhat) a kérdés, hogy (akárcsak a nem akkuzatív nyelvekben) milyen centrális esetkeret tartozik a különböző szófajokhoz. Kezdjük hát ennek a kérdésnek az áttekintésével, rávetve az első pillantásokat a cikk központi témáját jelentő függelékbeli táblázatra! Mint leszögeztük, az akkuzatív típusú magyar nyelvben a tranzitív esetkeret a „hatóként" feltüntetett, azaz negatív centrális szerepű argumentum számára Nominatívuszt tartogat, míg a „behatottként" feltüntetett, azaz pozitív centrális szerepű számára Akkuzatívuszt, ahogy azt (6a) is szemlélteti alább. Egy intranzitív igei ASV csak a Nominatívusszal él; és megjegyzendő, hogy ilyenkor az egyetlen centrális szerepű argumentumot mindkét centrális szerep birtokosaként definiáljuk a Tau modellben (6b), aminek jelentőségére a (2) pont után tértünk ki. Az igenevek lényegében szintén a (NOM, ACC) centrális esetkeretet használják, a következő eltérésekkel: egy határozói / melléknévi / főnévi igenév frázisán belül az „alanyi" argumentum tipikusan nem kap hangalakot (6c), bár periférikus / archaikus konstrukciókban még ez sincs kizárva (6d), egy főnévi igenév által felállított szerkezetben pedig az alany birtokos(-szerű) megjelenítést kaphat (6e). A függelékbeli rendszerező táblázatban egy oszlopba helyeztem az igei és igenévi kimenetű képzéseket, a centrális esetkeretek lényegi hasonlóságára tekintettel. Ennek okát egyébként abban látjuk, hogy az igenevek oly módon viselkednek „átmeneti szó fajként", hogy kimeneti névszói jellegükre a „befogadó környezetük" számít, a potenciális „befogadott környezetük" (tehát az argumentumszerkezet) azonban a bemeneti (igei) sajátosságokat mutatja.