Nyelvtudományi Közlemények 103. kötet (2006)

Tanulmányok - Simoncsics Péter: Karácsony Sándor nyelvészeti nézeteiről és ezek utóéletéről [Sándor Karácsony's views on language and their (almost non-existent) influence on the profession] 106

Karácsony tehát nem állítja elénk követendő példának a „történelem előtti turáni lovas környezetdiktálta átöröklött adottságát". Ami a Karácsony Sándornak tulajdonított „magyar nyelvhez jobban illő mellérendelés" illusztrálására tanulmányíró adta példát illeti, arról csak annyi tudható bizonyossággal, hogy nem Karácsony Sándortól való. Hogy honnan való, azt csak a tanulmányíró tudná megmondani. Hozzátehetö még ehhez, hogy nem Karácsony Sándor volt az a valaki sem, „[aki] - ártatlanul, nyilván iskolai emlékeire támaszkodva - Karácsony mellérendelési fantazmagóriáját mint a magyar nyelv közismert és tényszerű jellemzőjét írta le [...abban a bizonyos] hetilapban nemrég [...]". Karácsony Sándor pályájának ismeretében állítom, hogy Magyar nyelvtanát, ill. nyelvvel kapcsolatos fölfogását ő maga egészében és rendszerszerűségében iskolai (értsd: elemi és középiskolai) keretekben soha nem tanította. Ebből következik, hogy ilyen iskolai élménye Karácsonytanítványnak nem lehetett. Felső fokon, igaz, 1934-ben történt habilitációját követően a debreceni egyetemen magántanári előadássorozatként és „önképzőköri formában" máshol is (az Üllői úti KIE-székházban a 30-as évek végén) előadta nyelvről vallott elképzeléseit. Ezek azonban nem keltettek visszhangot hallgatóinak körében - az egy Sebestyén Gézát kivéve. Karácsony Sándor nyelvvel kapcsolatos fölfogását a 30-as évek végével kezdődően publikálta különböző müveiben (Magyar nyelvtan 1938, A magyar észjárás 1939, A könyvek lelke 1941, A magyarok kincse 1944), amelyek így hatni is csak azután kezdhettek (volna) - és tudjuk, hogy hatásuk milyen csekély volt és maradt máig a nyelvészek között. Tanítványa és famulusa, Fabricius-Kovács Ferenc (1919— 1977) is csak jóval Karácsony Sándor halála (1952) után a 60-as évek közepén kezdte propagálni mestere grammatikai fölfogását. Tanulmányíró tehát légből kapott vagy másodkézből vett információk alapján minősíti Karácsony Sándort „hallatlan károkozónak a magyar nyelvről való gondolkodásban", amikor az olvasói levél írójának - általa föltételezett - iskolai élményeire hivatkozik. Végül pedig a Karácsony Sándortól fent idézett szöveg utolsó bekezdése éppen az ellenkezőjét vallja annak, amivel tanulmányíró vádolja Karácsony Sándort, hogy t.i. az ö nézetei a „leplezett xenofóbia, a fajtisztaság-elmélet utolsó búvóhelyeinek fészkei volnának". Mindezek fényében tanulmány-író állítását Karácsony Sándornak a „magyar nyelvről való gondolkozásban okozott hallatlan károkozásáról" nem vehetjük másnak, mint a mószerolás „vegytiszta" példájának - hogy e képzavarral tetézzem az általa előidézett zavart. „Károk" mindazonáltal keletkeztek Karácsony Sándor működése nyomán. Egyrészt abból következően, hogy némelyek, akik személye iránt ilyen-olyan okból érdeklődtek és nevét szájukra vették, müveit nem olvasták, hanem rendőrségi nyilvántartásból tájékozódtak - méghozzá felületesen - mint a nyilasok, s a névazonosság alapján egy „másik" Karácsony Sándort, egy vele