Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Duray Zsuzsa: Kovács Magdolna : Code-Switching and Language Shift... 288

sokan és sokat vizsgálták már (vö. Kálmán 1975, Kontra 1990, Fenyvesi 1998, Bartha 1993, Lanstyák 1993, Borbély 2001). A Finn Akadémia Virtaranta irányításával egy longitudinális vizsgálat során foglalkozott nagyobbrészt a finn Amerikában beszélt változatával, kisebbrészt az AF-el (1. Virtaranta 1993). Kovács a disszertációjához e gyűjtés anyagát használta fel és elemezte; az AM adatokat maga gyűjtötte. A 3. fejezetben a szerző bemutatja az adatközlőket, valamint az elemzésre váró korpuszt. Az adatközlőket a következők szerint kódolta: földrajzi/nyelvjárási háttér, az emigrálás időpontja, az Ausztráliában tartózkodás hossza, tanulmányok, foglalkozás. Egy szociolingvisztikai vizsgálat értéke abban is rejlik, hogy hányféle módon gyűjtötték az abban szereplő adatokat. A szerző az adatgyűjtés módszeréül az irányított beszélgetést választotta, amelyen belül alkalmaz még egy nyelvhasználati interjút, valamint feltesz néhány nyelvtudást mérő önértékelő kérdést is. Az adatgyűjtésre 1986 és 1994 között került sor Ausztráliában. Milroy (1987) szerint gyakorlati megfontolások alapján dönt a kutató arról, hogy hány adatközlőtől gyűjt anyagot. 1986-ban Hannele Hentula a finn korpuszt 50, 1992 és 1994 között Kovács a magyart 35 adatközlőtől gyűjtötte abból a megfontolásból, hogy vizsgálatában a finn anyag elemzését tartja elsődlegesnek. A vizsgálati minta értelmezett minta volt, a szerző az adatközlőket - Hentula módszerét követve - a kor és a nem figyelembevételével választotta ki (1. 1. táblázat). Az irányított beszélgetést ugyancsak meghatározott témacsoportok köré szervezte: pl. gyermekkor, az emigrálás okai, első benyomások Ausztráliáról, tanulás, munka, családi élet, barátok, szabadidő (1. Kontra 1990). Az adatközlőket különböző társasági összejöveteleken vagy újsághirdetés alapján választották ki. A magyar adatközlők - a finnekkel ellentétben - városi környezetből kerültek ki. Kovács a 4. fejezetben kitér az olyan fogalmak meghatározásának problémájára, mint kódváltás, kölcsönzés, kódkeverés, transzfer. Szinkrón vizsgálatok esetén ugyanis nincs olyan megbízható módszer, amelynek segítségével egy nyelvi elemről biztonsággal állíthatjuk, hogy kölcsönszó (vö. Kontra 1990). Bár többen a szó használati gyakoriságát tartják az elkülönítés egyik legfontosabb feltételének (vö. Pfaff 1979), Kovács munkájában csak azokat a nyelvi elemeket tekinti kölcsönszavaknak, amelyek - az egyszavas kódváltással ellentétben - fonológiailag beépültek a fogadó nyelvbe. Hasonlóképpen nem problémamentes a társalgás alapkódjának meghatározása. Bartha, Hamers és Blanc (1989) megállapítására hivatkozva írja, hogy „a társalgás alapkódja általában az, amelyen a beszédpartnerek kommunikatív kompetenciájának összege a legnagyobb". Az alapkód léte általában nem vitatott, meghatározása azonban annál körülményesebb lehet. A szerző itt a finn és magyar szavak előfordulási gyakorisága alapján döntött úgy, hogy az interjúk alapkódja a finn és a ma-