Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

Az írástudók felelőssége 49 alapot biztosítsanak számára e súlyos - s tegyük hozzá, sértő - állítások igazolásához. Itt jegyzem meg, hogy Marcantonio érvelési módszerének egyik legsajátabb vonása a hivatkozások nélkül ontott általánosítások sora (elegendő például az egyes fejezetek indító mondatait szemügyre venni: 19, 54, 130, 155, 181 stb.). A tankönyvektől, kézikönyvektől nyújtott „idealisztikus" kép, az ellentmondó részletek elhomályosítása sarkallja a szerzőt arra, hogy maga igen részletes elemzésnek vesse alá az elsődleges adatokat, szögezi majd le többször is. Óhatatlanul is felmerül az olvasóban a kérdés: akkor valójában kivel vitatkozik a szerző, kritikája kiknek szól? A(z angol nyelvű) tankönyvek íróinak? A kézikönyvek szerzőinek? Az összefoglaló céllal íródott tanulmányok készítőinek? Mert ha igen, miért terjeszti ki könyvbéli teljes kritikáját az egész uralisztikára, pontosabban azokra, akik a „hagyományos" nézet képviselői? b. Marcantonio úgy véli, hogy a fent név szerint említettek nem elszigetelt példák - ti. ami az adatok koncepciózusán szelektált kezelését illeti, - s kijelenti, hogy a hagyományos felfogásnak ellentmondó tények gondos vizsgálatával tiszta kép teremthető, hiszen mind e tények száma mostanra elérte a kritikus mennyiséget, a paradigma revíziójának ideje, a tények és ellentények szisztematikus és kimerítő egybegyűjtésének ideje elkövetkezett. Az, hogy e nagyralátó célkitűzés megvalósítása miként sikerül a szerző számára, a könyv fennmaradó kilenc fejezetének áttanulmányozása során kiderül, ám nem világos, vajon mit jelent ebben az összefüggésben a „kritikus mennyiség"? Ki, hol és miként határozta meg általában vagy a nyelvtörténetben avagy az uralisztikában e bombasztikusán ható, de így önmagában semmitmondó fogalmat? 2.2. A második fejezet, „Az uráli paradigma történeti megalapozása" című („The Historical Foundation of the Uralic Paradigm" 19-54) arra hivatott, hogy revízió alá vegye a történeti forrásokat, népneveket, továbbá Budenz és Donner eredményeit. Csaknem tizenkét oldalon keresztül taglalja a finnek és a magyarok különféle elnevezés-változatait a történeti forrásokban, s azok mai értelmezéseit (21-32), valamint a magyarok előtörténetével kapcsolatos ismereteket az ugortörök háborút is beleértve (32-37). Az elnevezéseket illetően szinte hihetetlen az a módszertani járatlanság (?), amellyel az adatokat interpretálja: a magyarokat, mint tudjuk, az arab történeti források törökökként emlegetik, s tegyük hozzá, hogy joggal, hiszen kapcsolatuk igen szoros volt, és az is igaz, hogy a magyar méltóságnevek egy sor esetben török eredetűek (26) stb., ami azonban semmiféle érvet nem jelenthet genetikai kapcsolatuk tekintetében. Hiszen egy kérdés a nép, a beszélői közösség elnevezése és egy másik az eredete! Bármelyik kézikönyv bőséggel szolgált volna adatokkal a szerző számára arra nézve, hogy a különféle uráli népeket hányféle elnevezéssel illették, olyanokkal, amelyeknek semmi közük nem volt eredetükhöz. (A szerzőtől részletesebben adatolt magyar ~ baskír megfeleltetésből levonható következtetéseket [27] nem kommentá-