Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Tanulmányok - Csúcs Sándor: A permi vokalizmus története [The History of Permic vowel system] 3

A permi vokalizmus története 19 Az általam rekonstruált ősvotják *o tehát két mai fonémának {elő és o) az előzménye, feltevésem szerint az óvotjákban fonémahasadás történt. (Ennek okairól 1. alább.) A mai rendszerek kialakulása Az általa feltett két óvotják hangváltozás (*o > w, *g > o) sorrendjéről és okáról Kelmakovnak, aki igen megbízhatóan foglalta össze az erre vonatkozó kutatásokat, az a véleménye (1. 1978: 34kk.), hogy a centrális sorban gyenge volt a labiális oppozíció, ezért az *ó és*g (illetve az *ü és *J) közötti különbség növelésére az illabiális hangok velarizálódtak, o-vá és 3-vé váltak. A velarizálódást (és labializálódást) a hangkörnyezet is elősegítette. Az *e > o változás következtében nagyon megnőtt az o gyakorisága, és ez, valamint a tatárban egyidejűleg lezajló o > u zártabbá válás okozta az eredeti votják o w-vá válását. Kelmakov elméletével kapcsolatban a következő ellenvetéseim vannak: (1) Az általa feltett *e > o és az *i > d változást semmiképpen sem lehet párhuzamba állítani, mert nem egy időben zajlottak le (az % > § csak a középvotják korban), és az utóbb említett hangváltozás csak azokban a nyelvjárásokban ment végbe, amelyekben az ü megmaradt (a közvotjákban *ù>u történt). Az*e>o változás viszont minden nyelvjárásban megtörtént, tehát az óvotják korra datálható. (2) Még súlyosabban esik latba az a meggondolás, hogy ha az *g > o megelőzte az *o > u-t, akkor volt egy időszak, amikor az eredeti és az *e-ből fejlődött o egybeesett. Ha ez így volt, miért csak az eredeti o vált w-vá? Ha viszont a két o soha nem esett egybe, akkor az *g > o változásnak valamilyen (ismeretlen) közbeeső fázisában kellett lennie addig, amíg az o > u le nem zajlott. Ebben az esetben az o állítólagos gyakorisága nem lehetett az *o > u változás kiváltó oka. Kelmakov hipotézise tehát önmagában is ellentmondásos, s mint korábban láttuk, egyik kiindulópontja (az ősvotj. *e) is erősen megkérdőjelezhető. Abban azonban egyetértek Kelmakowal, hogy az óvotják korszakban lezajlott két hangváltozás (nálam *o > u és *ó > ó) összefügg egymással. Ez a kapcsolat azonban szerintem éppen ellenkező irányú volt, mint Kelmakov feltételezte, vagyis az *o > u változás történt korábban. Ennek következtében az o fonéma átmenetileg eltűnt a rendszerből, vagy legalábbis nagyon ritka lett. (Néhány szóban ugyanis megőrződött az eredeti o.) Mivel azonban az o ún. alapmagánhangzó („Grundvokal", 1. erről részletesebben Hajdú 1969: 179-180), amelynek fontos szerepe van a rendszerben, a rendszerkényszer arra ösztönözte a nyelvet, hogy pótolja a hiányzó o-t. A pótlásra a legalkalmasabb, mondhatnánk az egyedül alkalmas hang az *ö volt, így az ősvotják *ö tendenciaszerűen, vagyis az esetek döntő többségében o-vá változott, a szavak egy kisebb hányadában azonban - a várakozásnak megfelelően - megmaradt ö-nek. A fonémahasadás feltevését támogatja az a tény, hogy a mai votják irodalmi nyelvben az e (< óvotják *ö) a legritkább magánhangzó (gyakorisága 1,4 %), a zürjénben viszont az e (< ózürjén *ó < őspermi *ö) a leggyakoribb magánhangzók közé