Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Szemle, ismertetések - Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. [Language, style, literature.] 299

300 SZEMLE, ISMERTETÉSEK eképpen: minden szokásosnak tartott, sőt néha szükségszerűnek (termékenynek, egyedül üdvözítőnek) kikiáltott vagy helyére tegyél és-t\ Vagyis nem nyugati vagy, hanem és keleti nyelvek, nem nyelvészet vagy, hanem és filológia, nem általános vagy, hanem és konkrét nyelvészet, nem szinkrónia vagy, hanem és diakrónia, nem grammatika vagy, hanem és stilisztika, nem tudós vagy, hanem és tanár, nem tanár vagy, hanem és vezető és így tovább. Az egyes szakmákon belül is folytatni lehetne persze: nem a költői nyelv vagy, hanem és a szleng stilisztikája (is), nem a hagyományos (azon belül az orosz, azon belül a moszkvai vagy a leningrádi) vagy, hanem és más fonológiák. Általános érvénnyel maga is így fogalmaz a Bakró-Nagy - Kontra-féle, nyelvész önvallomásokat közreadó kötetben: „[...] nem helytálló a tudós és a művész, a tudás és az ihlet végletes szembeállítása. [...] A tudós ihlete olyan »kegyelmi állapot«, amely az ismeretek fáradságos felhalmozásának, kitartó gondolati feldolgozásának, feszült szellemi koncentrációnak jutalma." (Péter 1991: 205). Majd később: „Egyetlen nyelvészeti irányzat vonatkozásában sem érzem magam kizárólagosan elkötelezettnek" (uo. 209). Ugyanennek az interjúnak a végén pedig: „Fejtegetéseimet egy óhajjal zárom: kívánom, hogy e két vonulat képviselete nyelvészetünkben kerüljön mihamarabb gyümölcsöző egyensúlyba. Művelőik ne csak kölcsönösen tolerálják egymást (ami egyébként tudományetikai követelmény), hanem »beszéljenek is egymással«, azaz olvassák és igyekezzenek megérteni egymás munkáit, keressék az érintkezési pontokat, az együttműködés lehetőségeit" (uo. 211). Könnyen lehet, hogy a Péter Mihály iránti tisztelet, szeretet és rokonszenv abból a nosztalgiából is táplálkozik, hogy közülünk keveseknek adatott meg elég bölcsesség - és energia - ahhoz, hogy egy ilyen filozófiát meg is valósítsunk. És bár az iránta megnyilvánuló rokonszenvet, tiszteletet, szeretetet „tárgyi bizonyíték" nélkül is nyilván érzi az ünnepelt, a szerzők és a szerkesztők, összesen 99-en - az „adni jó" elv alapján - szükségét érezték „érzelmeik nyelvi kifejezésének". Ahogy az a műfaj hagyományai szerint már lenni szokott, egyes tanulmányok személyes ajánlással is utalnak az alkalomra, másoknál a témaválasztás jelzi ezt, de vannak olyan írások is, amelyeknél hasonló aktualitást a kívülálló nemigen tud felfedezni (japáni témák, ókori vagy középkori nyelvtudomány-történet), azaz itt a kollégák, tanítványok saját munkássága közvetlenül nem úgy jelenik meg, mint amely többszöröző tükörként az ünnepelt érdeklődésének és tudományos teljesítményének egyes vonatkozásait erősíti fel, domborítja ki. Ezek az írások mégis kedvesek lehetnek a címzettnek, a gesztuson túl is, hiszen mit ne olvasna szívesen egy olyan tudós-tanár, akitől - saját kifejezésével - „semmi, ami a nyelvvel kapcsolatos, nem idegen". Meg aztán Péter Mihály éppen nem az a fajta tudós és tanárember, akire jellemző volna az, amit - konkrét példa - fiatal kollégáiról büszkén és természetesen jelentett ki valaki: „És ők is ugyanazt csinálják, amit a professzor!".