Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)
Szemle, ismertetések - Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája. [Stilistic description of the Hungarian] 285
286 SZEMLE, ISMERTETÉSEK nyelv stilisztikájá"-nak, tehát egy új, korszerűbb szemléletű magyar stilisztika -vázlatának). A fenti két fő részhez függelékszerűen kapcsolódik egy rövid fejezet a stíluselemzésről (255-258). A könyvet összefoglalás (259-262), fogalomtár (263-265), irodalomjegyzék (266-279) és a források jegyzéke (280-281) zárja. 3. Ebben a szükségképp korlátozott terjedelmű recenzióban nincs mód arra, hogy akár csak vázlatosan is ismertessem ennek a roppant gazdag tartalmú könyvnek az állításait, gondolatait. Ezt a könyvet amúgy is el kell olvasnia, sőt ki is kell jegyzetelnie mindazoknak, akik magyar nyelven stilisztikát oktatnak és/vagy kutatnak. Részletes ismertetés helyett előbb következzék három, nem elvi jelentőségű, de közvetlenül a fentiekhez kapcsolódó kritikai észrevétel! 3.1. A tudománytörténeti részben a magyar stilisztika „utóbbi öt évtizede" valójában csak négy évtized, mivel az összefoglalás az általam is említett, 1958-ban kiadott egyetemi tankönyvvel indul. 3.2. „A stílus fogalomértelmezése" fejezetcím helyett magyarosabb és gördülékenyebb lett volna „A stílusfogalom (vagy A stílus fogalmának) értelmezése", netán egyszerűen „A stílus fogalma". (A könyv értekező stílusára és terminológiájára még vissza fogok térni.) 3.3. A kötetnek nincs se név-, se tárgymutatója. Ez sajnálatosnak, egyben azonban már szokásosnak is mondható. Az utóbbi hiányért részben kárpótol a fogalomtár, amely tömör és pontos definíciókat közöl a könyv kulcsfogalmairól. A típus meghatározása elírás (ha nem az, szerintem tévedés): „egyedek, példányok együttese, amelynek tagjait egy egyén vagy egy közösség többkevesebb közös tulajdonság révén egy csoportba sorolja" (265). Az idézett értelmezés a valamely típusba sorolt egyedek csoportjára, halmazára illik rá, nem pedig magára a típusra, amely, mint köztudomású, nem azonos az alája sorolt egyedek összességével, hanem azokból elvont, majd föléjük rendelt absztrakció (pl. a fonéma mint nyelvihang-típus az alája sorolt konkrét beszédhangokhoz képest). 4. A kötet általános jellemzését a szerző hozzáállásának méltatásával kell kezdeni. Tolcsvai Nagy Gábor kutatói és (jobb szó híján) szakkönyvírói attitűdje számomra igen rokonszenves, mert 4.1. nem törekszik kizárólagosságra: tisztában van azzal, hogy „a stílus fogalmát többféle módon lehet megragadni. A többféleségből ezúttal természetesen [csak] egy változatot tudunk adni" (7); 4.2. nem akar végleges válaszokkal szolgálni a könyvben tárgyalandó, egyenként is több ezer éves kérdésekre, hanem minél több új és jó kérdést próbál feltenni, „hogy e jó kérdések lendületben tartsák a nyelvről, a stílusról, a szövegekről, az irodalomról folyó ... diskurzust" (8).