Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)
Kisebb közlemények - Cser András: A mássalhangzó-gyengülések és -erősödések értelmezései a történeti nyelvészetben [Interpretations of consonant lenition and fortition processes in historical linguistics] 205
212 CSER ANDRÁS 4.1. A legtöbben azok közül, akik a kérdésben állást foglalnak, állítják, hogy a gyengüléseknek legalább egy jelentős része lényegében hasonulási folyamat.12 Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a gyengülés legjellegzetesebb előfordulási helye az intervokális pozíció, és mind a zöngésedés, mind a nyíltabbá válás könnyen elképzelhető a magánhangzókhoz való hasonulásként, hiszen azok a legnagyobb szonoritású elemek. Kiparsky (1988: 81) a következő, vonzóan általános kijelentést teszi: „a gyengülési folyamatok az egy szegmentummal asszociált jegymeghatározások eltűnésének eredményei, amellyel vagy együtt jár vagy nem jár együtt jelölt jegymeghatározások átterjedése egy szomszédos szegmentumról". Az átterjedéssel járó esetek lehetnének a hagyományos példák a hasonulásra, az átterjedéssel nem járó esetek pedig olyanok, mint a N glottális zárral való helyettesítése az angolban (pl. that man 'az az ember'[őae? msen]), amikor a szegmentum egész helymeghatározása elvész, és egyik szomszédos elemről sem terjed át13 arra, ami a /t/ helyén maradt. 4.2. Köhler (1984) szerint az intervokális zörejhangok azért hajlamosak a gyors beszédben történő redukálódásra, mert tehetetlenségük folytán az artikulátorok nem tudják befutni az egész pályát, amely a képzésükhöz szükséges,14 de ez nem a magánhangzóknak, hanem annak köszönhető, hogy „az artikulációs energia a szótag elejétől a vége felé haladva általában esik". Ez gyakorlatilag valóban egy olyan hangot eredményez, amely artikulációsán közelebb áll az őt közrefogó magánhangzókhoz, de magát a folyamatot más tényezők indukálják, ezért nem tekinthető valódi hasonulásnak. 4.3. Más érv a gyengülések hasonulások közé sorolása ellen az, hogy valahányszor egy mássalhangzó hasonul egy magánhangzóhoz (például palatalizáció esetén), egy magánhangzó elég szokott lenni a hasonulás kiváltásához. Ez azt jelenti, hogy ha a magánhangzó okozná a gyengülést, egy is elég volna hozzá, akár szó eleji, akár szó végi, akár szó belsejében álló mássalhangzóról van szó.15 Ezekben az esetekben még lehetne arra hivatkozni, hogy más erők (például szótagszerkezetből adódó fonotaktikai kényszerek) semlegesítik a magánhangzók hasonulást okozó hatását. így azonban a magánhangzókhoz való szonoritási hasonulás nem fordulhatna elő másutt, mint intervokális helyzetben (hacsak az [akta] > [axta] típusú gyengülést nem tulajdonítjuk a megelőző magánhangzónak), ekkor pedig nincs eszközünk annak eldöntésére, vajon az intervokális 12 így például Lass (1984:174, 182). Malmkjaer (1991)-ben a szonorizációt (a gyengülésről általában nem esik szó) egyszerűen a hasonulások egy típusaként határozza meg J. M. Anderson, aki a címszót {Historical linguistics) írta. így tipologizálja a hangváltozásokat és a fonológiai folyamatokat a Természetes Fonológia is, a hivatkozásokat lásd 5. l-ben. 13 De át is terjedhet, ilyenkor az eredmény [őaep maen] lesz. 14 Ehhez lásd még Ni Chasaide (1989)-et. 15 Állítjuk ezt szemben Lass-szel, aki szerint „két magánhangzó szonoritása nagyobb, mint eggyé" (1984: 182).
