Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)
Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245
246 SZENDE TAMÁS meghúzódva az Általános Nyelvészeti Tanulmányok 6. kötetében - 1969-ben jelent meg, egy évvel sem késve le a The Sound Pattern of English-t. Szépe György müve, ha akkor kellő hangerejü visszhangot ver, akár még nagyobb mértékben is rádolgozhatott volna az alapelmélet továbbfejlesztésére. Tény mindenesetre, hogy itthon mindmáig kiindulópontunk, ha magyar fonológiai kérdéshez akarunk nyúlni. Azok a kutatók pedig, akik most egy akadémiai vezérlésű munkálat keretében fogtak össze az itt ismertetendő kiadványnak a létrehozása végett, alapképzettségük korszerűségében és tudományos invenciójuk tekintetében nem maradnak el elődeiktől. A munka tehát kiváló starthelyzetből indult. 2. A témaköri egységek a következők. Kiefer Ferenc: A fonológia ma (25—41), Nádasdy Ádám-Siptár Péter: A magánhangzók (42-182), Siptár Péter: A mássalhangzók (183-272), Törkenczy Miklós: A szótag (273-392), Kálmán László-Nádasdy Ádám: A hangsúly (393—467), Varga László: A hanglejtés (468-549), Ács Péter-Siptár Péter: Túl a gondozott beszéden (550-580), végül mintegy hátravetett bevezető megalapozásként zárja a kötetet Kassai Ilona: A fonetikai háttér (581-665) című összefoglalója. Mint látjuk, nincs tehát tudománytörténeti előzmény, általános elméleti-módszertani bevezetés, amelyből megtudhatná az olvasó, hogy mi a fonológiai reprezentáció, hogy miként épül fel a szöveg fonológiai szerkezete, és hogyan csatlakozik a további nyelvi rendszerszintekhez, nincs azután tágabb értelemben vett fonotaktika, nem kerül sor az időzítési minták külön fejezetben való tárgyalására, valamint a szövegfonológia feltárt vagy feltárható magyar jellemzőinek leírására. Tekintsük mindezeket a látszólagos vagy valóságos hiányokat azonban a célvetésből adódó ökonómiaelv alkalmazásának elkerülhetetlen veszteségeiként. Az pedig, hogy mennyiségi jellemzőkkel nem foglalkoznak a szerzők, ugyancsak velejárója a módszertani alapelvnek. A bázisadatok halmaza (Törkenczy tanulmányának kivételével) ugyanis megegyezik a szerzők mindenkori anyanyelvi intuíciójával, vagyis hogy van és helyes az, amit a (rész)tárgyával foglalkozó kutató fonológiailag ténylegesen meglévőnek, illetve helyesnek tart. A koncepció tehát semmiképpen nem vádolható meg azzal, hogy teret engedett volna valamilyen körpanorámás teljességigénynek, másfelől a pozitivizmus avítt szellemének. 3. Amit az elején hiányoltunk, vagyis az általános elméleti-módszertani bevezetést, Kiefer Ferenc útbaigazítása pótolja arról, mit kell fonológián érteni, és hogyan használja fel a monográfia a mai kurrens elméletek közül azokat, amelyeket alkalmas keretnek tart a magyar nyelv fonológiájának tárgyalásához. Nagyon szerencsésen, mindenekelőtt felidézi a több mint hat évtizede érvényben lévő elkülönítést a hangtan ágazatainak kettősségében, kijelölve ezzel a Kékfonológia kompetenciájának területét. A rövid bevezetés felelőssége ennélfogva óriási, és ezért lett volna jó, ha a bevezetést aktív szakfonológus írja. Ugyanis ebben az esetben remény lett volna rá, hogy pontosabb és lényegre törőbb ismertetést kapjunk arról, mi a két terület, a fonológia és a fonetika tulajdon-Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.
