Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Kassai Ilona: In memoriam Vértes O. András 241

In memóriám Vértes O. András (1911-1997) KASSAI ILONA Szegényebbek lettünk egy igaz emberrel, avatott pedagógussal és érzékeny tudóssal, ami Vértes O. András egyszemélyben volt. Igaz emberként példát adott tisztességből: száz százalékos bizonyosság még csak a talán-hoz elegendő. Avatott pedagógusként generációk szemét nyitotta rá az embertudományok, általában a Tudomány szépségeire, de buktatóira is. Érzékeny tudósként fiatalabb kollégáin túltéve érdeklődött a legújabb eredmények iránt, sajátított el új látásmódot, alkotott meg a maga eredeti gondolkodásával új vizsgálati módszereket, fogalmazott meg új kérdéseket, hogy eredményesen kutasson olyan területeket, amelyek a hagyományos megközelítésekkel már nem árultak el többet magukról. Állandó kísérője volt a derű, amire pedig körülményei ritkán jogosították fel. De mert belőle fakadt ez a bölcs derű, a körülmények nem tudtak kifogni rajta. Aminthogy közismerten jó humorán sem, amely kényelmetlen helyzetek sokaságán segítette át, s nemcsak őt, hanem azt a szűkebb szakmai közösséget is, amelynek tagja volt. Tudósi életműve azt a ritka esetet példázza, amikor a kiteljesedést a nyugdíjas évek hozzák meg, hiszen a kíváncsiságnak és a nyomában támadt alkotókedvnek immáron nem szabnak határt kollektív muszáj feladatok. S éppen ez a fokozódó kíváncsiság és alkotókedv kímélte meg őt haláláig attól, hogy szelleme hanyatlásnak induljon. Kell-e több bizonyság, mint hogy 86 éves korában bekövetkezett halála évében is két közleménye jelent meg? Az egyik, amellyel tudóstársát, Fónagy Ivánt köszöntötte, egészen egyedülálló, hiszen benne a magyarországi középkori latin kiejtés kérdéseit boncolgatja a tőle megszokott erudícióval és eredetiséggel (Au sujet de la prononciation du latin en Hongrie au moyen âge. In: Perrot, J. (ed.), Polyphonie pour Iván Fónagy. Paris, Montréal 1997. 505-513). Igazi tudósként élt. A reneszánsz ember sokirányú érdeklődésével fordult a legkülönfélébb témák felé az ismeretlen középkori magyar verssorokon és 16. századi magyar „orvosságos följegyzéseken" kezdve a finnugor nyelvrokonságon és az artikuláció akusztikus vetületén keresztül egészen érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatásáig. Soha nem az éppen divatos kutatási témák érdekelték, így aztán az aktuális tudománypolitika felől tekintve hol idejétmúltnak, hol pedig avantgárdnak tűnt. Az előbbi minősítés illett rá akkor,