Nyelvtudományi Közlemények 94. kötet (1994-1995)

Szemle, ismertetések - Papp Ferenc: Antal László 1930–1993 223

SZEMLE, ISMERTETÉSEK 223 Antal László (1930-1993) PAPP FERENC „A nyelvészetnek az a feladata, hogy a strukturalista vizsgálatokat maximálisan felvirágoztassa, hazánkban első feladatként a magyar nyelv strukturális elemzését, tehát egy valóban modern magyar nyelvtan létrehozását jelenti. Milyen legyen az eljövendő magyar strukturális nyelvtan? Én két alapvető követelményt támasztanék vele szemben. Az egyik az, hogy következetesen szinkronikus síkon mozogjon, és ne tegyen egy jottányi engedményt sem a maga helyén oly értékes történetiségnek. A másik, hogy a formális elemzésen alapuljon, és ne tegyen egy jottányi engedményt sem a jelentésnek." Antal 1961a. 54; id. 1964. 138 Egy tárogatómüvész hosszú, istállónyi háza választott csak el nyaranta 1940 után, később egy családban éltünk az Eötvös-kollégiumban; félig tréfásan meg kívántuk alapítani vele a zebegényi (nyelvészeti) iskolát; az ő helyére ültem az egyetemen; többször is országhatárok s óceán(ok) került(ek) közénk — mindez a fizikai tér szeszélyes hullámzása volt csupán. Most egy szívinfarktus két órán belül elvitte úgy, hogy épp akkor kapott utolsó levelemet kb. a kezében tartotta. Míg századunk nagy öregjeit nehéz egy-két mondatban összefoglalni (ők inkább felsorolást érdemelnek: ezt és ezt csinálták, publikálták, szerkesztették) — könnyű a dolgunk Antallal. A mottóul választott néhány mondatára mindenki emlékszik (legfeljebb nem egészen pontosan, vagy nem teljesen: azért hozom a teljes kontextust). Valóban — ez volt Antal László. Kévésünknek sikerülne ilyen tömören elmondani tevékenysége lényegét, méghozzá egészen fiatalon. De szó sincs arról, hogy századunk nagy öregjei közé tartoznék. O századunk felejthetetlenül nagy fiataljainak egyike — most meghalt. így a dolgok rendje szerint örökre az is marad. Ezt a két gondolatot — a szinkrónia és a forma primátusáét — hajtogatta, ismételte más-más anyagon. Mint kiváló pedagógus jól tudta, hogy környezetünk úgyse figyel ránk; ha figyel, se ért: ezért ugyanazt számtalanszor el kell ismételnünk más és más formában, más és más matérián. (A szinkrónia fontosságáról egy közismert aforizmája: „a nyelv, sajnos, fejlődik, elvtársak".) Első nagy dolgozata, ahol ezt a feladatot maga elé tűzte, a magyar főnév esetrendszeréről szól (1961b) — számomra és még talán többünk számára ez a magnum opus, ez Antal legfontosabb munkája. (így érezte ezt annak idején ő maga is: ezt kívánta benyújtani nagydoktoriként, hátha ez után már nem tud ilyet írni. Nem fogadták el, később egy másik könyvével teljesítette e kötelező, nemszeretem penzumát.) Azt a magyar alaktan számára sarkalatos kérdést, hogy mi az eset s miért az — nem a szemantika alapján kívánja eldönteni, hanem tisztán formális distribúción: mi mi után következhet, mi jöhet utána s mi nem. Nevetségesnek tűnhet ma ennek az eljárásmódnak az újdonsága, a forradalmisága a hazai lingvisztikában — ámde tessék kinyitni bármely iskolai tankönyvet: vajon így van-e benne? Tessék belehallgatni valamely magyar leíró nyelvtani előadásba: vajon nem csak amolyan szükséges rossz-e az az egyetemi stúdiumok között (az inkriminált jelzős kapcsolatot egy látszólag más témájából, a világnyelvről szóló cikkgyűjtemény szerkesztői előszavából vettem: 1984. 9)? A világnyelvhez úgy jutott el, hogy a mesterséges nyelveknek se története, se individuálpszichológiai realitása — mégis nyelvek, lehet rajtuk kommunikálni: ez utóbbi a legjelentősebb ismérve egy nyelvnek! Ezért fontosabb a nyelvek szinkrón rendszere — és így tovább, látszólag mindig ugyanazt hajtogatja több mint egy emberöltőn át (fonológiai Nyelvtudományi Közlemények 94. 1994-1995.