Nyelvtudományi Közlemények 94. kötet (1994-1995)
Tanulmányok - Molnár Ilona: Az alárendelt mondatbeli felszólító módról (A magyar kötőmód kérdéséhez) [On imperative in subordinate clauses] 5
22 MOLNÁR ILONA utalva van vmire, ügyel vmire, alkalmas vmire, dolga, érdeke, feladata, finnyás vmire, igény, javaslat, kedv vmire, kényszer, kikötés, követelés, norma, szándék, vágy stb. Feltételeink szerint a kötelezően imperativusi módú mellékmondatok (kijelentő főmondattal) az a csoport, amely a mellékmondati imperativus tulajdonságaira, szabályaira nézve a leginkább irányadó. Az első kérdés, hogy a főmondatbeli keretkifejezés lexikai jelentése megengedi-e a „legigazibb" függő imperativus valamilyen szemantikai alátámasztását. — Szerencsés gondolatmenetnek bizonyul ebből a szempontból, hogy a kötelezően imperativusi módú, de negatív értelmű főmondattal bíró mellékmondatok tárgyalására az 5. csoport előtt került sor. Ilyen módon ugyanis az egyik jelentős tényezőt — a tagadást — kikapcsoltuk a mellékmondati imperativusi módot előidéző tényezők sorából. A kérdést megválaszolandó előre bocsátom, hogy néhány idegen nyelv kötőmód-használatának szemantikai spektrumát a hazai tankönyvek28 nagy vonalakban a következőkben adják meg: tagadás, tiltás, akadályozás, óvakodás, kétely, bizonytalanság, hiedelem, érzelem, mondás, mások állítása, megengedés, feltétel, kívánság, szándék, célzatosság, akarat, kérés, parancs stb. A magyarra vonatkozóan a mellékmondati imperativus használatát a hagyományos szemléletű müvek általában a következő jelentésekkel jellemzik: tagadás, tiltás, szükségesség, lehetőség, megengedés, kívánság, felszólítás, célzatosság.29 Ami pedig a feltételezett magyar kötőmód használatát illeti, ezzel kapcsolatban érdemes Prileszky Csilla összefoglaló rendszerét idézni. Eszerint a magyarban a centrumban a pozitív és negatív értelemben vett megengedés, lehetőség, a pozitív és negatív értelmű szükségesség, valamint a pozitív és negatív értelmű cél, hajlandóság szemantikai jegyei állnak.30 Látjuk egyrészt, hogy az idegen nyelvi és a magyar nyelvi szemantikai jegyek nagy részben átfedik egymást. Adataimmal összevetve, másrész, úgy mérhetjük föl, hogy anyagom nem mond ellene sem az idegen nyelvi, sem a magyar nyelvről alkotott képnek, azokkal — a tartalmi jegyek felsorolása vonatkozásában — jórészt összeegyeztethető. Emlékeznünk kell azonban, hogy a jelenlegi gondolatmenet célja nem az imperativus alkalmazását kiváltó lexikai jelentések taxációja volt, hanem — e jelentésektől teljesen függetlenül — az imperativus függése szorosságának felderítése. így hát az 5. csoport szemantikai értelmezése nem arra a kérdésre ad választ, hogy mely főmondati jelentések esetén helyes a mellékmondatban imperativust használni, hanem azt hozza felszínre: van-e olyan jelentés, L. a 2. sz. jegyzetet. L. az 1.2. pontban idézett műveket. Prileszky 1974. 474. Nyelvtudományi Közlemények 94. 1994-1995.
