Nyelvtudományi Közlemények 93. kötet (1992-1993)

Szemle, ismertetések - Máté Jakab: Új „műfaj” a nyelvtudományban? Sz. Bakró-Nagy M.–Kontra M. (szerk.): A nyelvészetről – egyes szám, első személyben 238

240 SZEMLE, ISMERTETÉSEK tanároknak, szuggesztív egyéniségeknek, akik maguk is szenvedélyes elkötelezettjei szaktárgyuknak, s ezáltal diákjaiban is fel tudják kelteni az érdeklődést a szóban forgó szakma szépsége iránt, akikban a diákok példaképet látnak szakmai tudás és erkölcsi tartás tekintetében egyaránt. Kollégáink vallomásából több ilyen példát is idézhetnénk, de csupán egyre kívánok hivatkozni. Petőfi S. János, aki korszerű szövegtani tevékenységével nemcsak a nemzetközi, hanem hazai tudományos életünkben is elévülhetetlen érdemeket szerzett, egykori magyartanárára, Ádám Jánosra így tekint vissza: „ A szövegek — elsősorban az irodalmi szövegek —organizációjának (jelentéshordozó-képességének), funkciójának megismerésére irányuló igényem kibontakozását döntő módon magyartanáromnak, Ádám Jánosnak köszönhetem, akinek tevékenysége gimnáziumi pályafutásomon végigkísért. Ádám János tanár, ember és bennünket magával egyenértékű félként elfogadni tudó barát volt, a „tanár", „ember" és „barát" szavak legteljesebb értelmében. Szaktanárként nem — vagy nemcsak —- metanyelvi/metadiszkurzív szinten fejtegette, hogy mit jelent (mit jelent neki) egy-egy vers, hanem úgy olvasta azokat nekünk, hogy a csak kicsit „vájt fülűek" számára is szinte lehetetlen volt nem megérteni vagy legalább megsejteni ezt a jelentést. Teljes emberségét adva nem egyszer a tananyag kötelező tartalmának figyelmen kívül hagyása útján/árán próbált minket nemcsak irodalomra, hanem azon keresztül emberségre is oktatni ... És mert annyira ember volt, tudott valódi barát is lenni. Megalkudni nem tudó emberként és tanítványait önfeláldozóan szeretni tudó barátként halt meg 1950-ben, a gimnázium igazgatójaként attól a Hatóságtól visszatértében, ahová tanítványait védeni ment" (215). Amit sok esetben a középiskola elindított az egyes tudományok iránti érdeklődésben, azt jellegénél fogva az egyetem és a főiskola folytatta, esetleg más irányba terelte. A magasabb képesítésre áhítozó ifjak életében a végső döntés, az ti. hogy valaki az irodalommal vagy a nyelvészettel kötelezi-e el magát, legtöbbször az egyetemi évek alatt következik be, a kötet vallomásai legalábbis ezt igazolják. A mai ötven éven felüliek nemzedékének nyelvésszé válásában igen jelentős szerep jutott a párizsi École Normale Supérieure magyar testvérpárjának, az Eötvös-Kollégiumnak. Mai élvonalbeli nyelvészeink igen tekintélyes hányada ennek a nagyhírű intézménynek a neveltje, amelyet a negyvenesötvenes évek fordulóján a Rákosi-rendszer egyik napról a másikra egy tollvonással megszüntetett. Akik nyelvésszé válásukról nyilatkoztak, mindannyian a legnagyobb elismerés hangján emlékeznek meg az ősi alma materről, annak szellemi légköréről, arról a mozgalmas intellektuális tevékenységről, amely az intézmény falain belül folyt. Sokszor és sokan megemlékeztek és méltatták az Eötvös-Kollégiumnak a magyar művelődésben és tudományban betöltött szerepét. A nagy elődök nemzedékének, vagy még pontosabban szólva: az Eötvös-Kollégium első generációjának olyan kiválóságai után, mint Kodály Zoltán és Szabó Dezső, Szekfű Gyula és Horváth János, Kuncz Aladár és Laczkó Géza; a sort még sokáig folytathatnánk a magyar tudomány és kultúra jeles személyiségeinek a felsorolásával. A magyar nyelvtudomány egy igen tekintélyes sor európai szintű tudós egyéniséggel büszkélkedhet, akik a Kollégium tagjai voltak, s akik közül a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül megemlíthetem Gombocz Zoltánt és Eckhardt Sándort, Ligeti Lajost, Németh Gyulát vagy Bárczi Gézát, Pais Dezsőt és Zsirai Miklóst, Tamás Lajost és Gáldi Lászlót, de nem hagyhatom figyelmen kívül a ma is élők közül Keresztúry Dezsőt, aki ugyan nem nyelvész, de szelleme nem maradt hatás nélkül azokra a nyelvészekre sem, akik annak idején a Kollégiumban kapcsolatba kerültek vele, vagy Hadrovics László és Lakó György nevét is említhetem. Ez az Eötvös-kollégiumi szellem kisebb-nagyobb mértékben befolyásolta „vallomásos" nyelvészeink koncepcióját, amelyről szinte valamennyi visszaemlékezésben valóban szó is esik. Deme László, aki egyébként maga is az Eötvös-Kollégium neveltje, visszaemlékezésében két nyelvésztípust különböztet meg. Szerinte az ún. hívő-folytató típus „azt tekinti a maga számára irányadónak, hogy mások . . . mit mondtak eddig és mit a továbbiakban a nyelvről" (9). A kételkedő-újrainduló típus pedig abból indul ki, hogy a nyelv mit mond neki önmagáról. Nem kételkedünk abban, hogy a nyelvészeket így is lehet tipizálni, s az is esetleg bizonyítható, hogy a nyelvészek közül sokan vannak olyanok, akik inkább az első, Nyelvtudományi Közlemények 93. 1992-1993.