Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

70 KECSKÉS ANDRÁS jelenség, mint amit a finn nyelvészek és költök „már az előző században fölfedeztek" (Porthan 1766-78).5 Igaz, Arany nem foglalkozott a szóhangsúllyal, a finn költök viszont épp az „accentus tonicus"-nak nevezett szóhangsúlyra alapozták elméletüket és nem ismerték föl az ütemet. A két felfogás azonban mindkét nyelvre vonatkozóan kiegészíti egymást. Az Arany-féle ütemnek épp a hangsúly a feltétele. Barna Ferdinánd a továbbiakban a magyar szóhangsúlyról értekezik, de felfogása alapvetően eltér e fogalom szokásos, német típusú értelmezésétől. 0 ugyanis a szó fogalmát rendkívül tágan és rugalmasan kezeli, már-már nem is szót, hanem folyamatos szószerkezetet, fonetikai szót, szólamot értve rajta. Igaz — írja —, hogy a különálló magyar szavakat mindig az első szótagjukon hangsúlyozzuk. A mondatban szorosan összetartozó szavak azonban „hanghordozási tekintetben egyetlen szónak tekintendők, melynek a viszonyítás a legvégén, vagyis az utolsó szótagon raggal megtoldva történik" (Barna 1875. 11). Az ily módon összetartozó szavakat „úgy kell ... kiejteni, mintha egyetlen szó volnának. Miután pedig a hangsúly egyetlen szóban mindig csak az első szótagon van, következőleg itt is (több szóból álló mondatrészen) egész hangsúly csakis az első szó legelső szótagán van, a többi önálló szavakéra pedig már csak félhangsúly esik (12). A magyarban „ugyanegy mondat alkatrészeit nem szórhatjuk szét, hacsak teljesen érthetetlenek nem akarunk lenni" (14). Barna tehát — miközben formailag a szóhangsúly mellett tör lándzsát — lényegében az Arany által ritmusteremtő jelenségnek tartott értelmi hangsúly jelenségét tárgyalja. Az összefüggést ő maga is felismeri, megállapítva, hogy „a szóhangsúlynak a magyarban fő tiszte a mondatrészek kiemelése" (18). A hangsúlyon alapuló finn verselés (korolle perastettut), valamint az ószékely balladák és a régi magyar nyelvemlékek egybevetéséből arra következtet, hogy a hangsúly általában véve is az altáji nyelvek „nemzeti versidomainak ... szülőanyja" (20). Igaz, nyelvünkben a szótagok hosszúságának és rövidségének is megvan a maga szerepe — véli Barna. Vannak azonban a magyarban „igen-igen jó hangzású versek, sőt ilyen összes népköltészetünk, amelyekben, ha a lejti méret kivált az utolsó ütemben igen jó szolgálatot tesz is, s azok hangzatosságait nagy mértékben emeli, egészen úgy, mint a finnben, mégis, minthogy ezek készítésekor a quantitásokra a nép teljességgel nem szokott tekintettel lenni, ... szoros értelemben se trocheikus, se jambikus verseknek nem mondhatni" (22). Itt a jóhangzás oka a hangsúly és az ütem. Hunfalvy Pál hivatkozása: Utazás a Balt-tenger vidékein. Pest, 1871. 212. Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.