Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

NYELVTUDOMÁNY ÉS VERSELMÉLET 65 sök igen bágyadt", általában „a rímelésre több gondot fordítnak, ... mint a mennyiségi nyelvek" (333.) Az ó- és újkorbeli versszakok „különböző nemeinek" bemutatása után Fogarasi megállapítja, hogy mindezek „nálunk magyaroknál ... leginkább német modorban honosak, sőt ... a régiek nagy részint még kellemesebben s könnyebben gördülnek a magyarban mint a latinban is. Azonban micsoda versnem sajátja szép nyelvünknek, vagy melyik rejlenek nyelvünk s zenénk szellemében, még eddig tudtomra rajtam kívül senki meg nem kísérelte" (357-358). Az említett „kísérlet", a műkedvelő zenész Fogarasi munkája valóban nagy hatással volt verselméleti gondolkodásunk fejlődésére, elsősorban Arany János közvetítésével. Csak sajnálhatjuk, hogy a nyelvész Fogarasi a magyar élőbeszéd hangsúlyrendjére vonatkozó megfigyeléseit sem a verstani fejezetek megírása során, sem később nem hasznosította kellőképpen a magyar nemzeti verselés nyelvi alapjainak feltárásában. Hangsúlyelméletét — részben a német szakirodalom, részben a magyar élőbeszéd további tanulmányozása alapján — jelentős mértékben továbbfejlesztette ugyan, de eredményei csak megkésve, többszörös áttétellel jutottak vissza verselméleti gondolkodásunk vérkeringésébe. Fogarasi 1860-ban megjelent tanulmánya A hangsúlyról vagyis nyomatékról a magyar nyelvben (Fogarasi 1860) — nyelvészeti egyoldalúsága ellenére is — fontos dokumentuma verselméletünk történetének. A szerző itt 1838-ban közzétett dolgozatának szellemében, de jóval szélesebb szakirodalmi bázisra és kiterjedtebb példaanyagra támaszkodva világította meg a hangsúly szerepét a magyar mondatok szórendjének alakulásában. A bevezetésből azt is megtudjuk, hogy tárgyáról a magyar nyelvben és zenében érvényesülő „hangidommal — rhythmussal" összeköttetésben szeretett volna értekezni, de szándékában megakadályozta „egy szerencsétlen eszme, mely európai hírű zenész honfitársunkat épen nemzeti zenénk ügyében tévútra csábítá". Kétségtelenül Liszt Ferenc 1859-ben kiadott, botrányos fogadtatású könyvéről van itt szó, melynek „cigánymítosza" (Szabolcsi Bence kifejezésével) jogos és jogtalan felháborodások sorozatát váltotta ki a korabeli magyar szellemi életben.3 Fogarasi eredetileg arra készült, hogy „e hibás tannak teljes megdöntése végett" gondosan előkészített, nagy szabású tanulmányban igazolja: „a magyar zene rhythmusa és szelleme magában a nyelvben alapszik" (Fogarasi 1860. 81). Ez a munka azonban nem készült el, így csak a hangsúlyról F. Liszt, Des bohémiens et de leur musique en Hongrie. 1859. Magyarul: A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon. Pest, 1861. 328. Első hazai bírálata: Brassai Sámuel, Magyar vagy cigány-zene? Elmefuttatás Liszt Ferenc „Cigányokról" írt könyve felett. Kolozsvár, 1860. 56. Brassai ellenérveiből: a cigányok „Magyarhonon kívül akárhol másutt kóborló vagy lakó törzseinek a mi ritmusainkról még csak sejtelme sincs". Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.